Bizonyára Murphy akarta, hogy az utolsó napjaimat Párizsban a négy fal között töltsem. Semmi komoly bajom nincs, biztos valami megfázás, de az uralkodó pánikra való tekintettel úgy döntöttem, inkább itthon lábadozom, semmint hogy utána ne engedjenek be (ill. ki) az országból.

Azért jutott idő egy vacsorára és egy mozira a kedvenc munkatársammal. A vacsora a Butte aux Cailles negyedben volt, a 13. kerületben, ami híres a hangulatos bárokról és a közelben húzódó kínai negyedről. Mi a népszerű Chez Gladine étterembe ültünk be, ahol 9 euróért akkora salátát kapsz (hússal, tojással és mindennel, ami kell), hogy utána mozdulni se tud az ember.

Szombaton még tettem egy utolsó kört a St. Michelben, ahol a Gibert Jeune könyváruháznak eladtam azokat a könyveimet, amelyektől nagy nehezen úgy döntöttem, megválok. Utána megettem az utolsó adag Amorino fagyit, ami talán csak a szegedi A Capella tud majd kárpótolni, és a St. Germainen elsétáltam a Sciences Po-ig. Rengeteg emlék jutott eszembe az első napokból, anélkül, hogy direkt kerestem volna őket, és láttam magunkat, a sok lelkes Erasmusost, ahogy magunkévá tesszük a quartier-t. Feledhetetlen emlékek ezek.

Végre, először és utoljára vásároltam egyet a Bon Marchéban, ma pedig a Marais-ba megyek (igen, igen, falafelt enni), ezzel adva keretes szerkezetet a párizsi életemnek. Amikor ugyanis Lillával először megérkeztünk Párizsba, másnap az első utunk ide vezetett.

Egyrészt a betegség miatt, másrészt a rengeteg intéznivaló miatt nem tudom felfogni, hogy itthagyom ezt a várost. Valószínűleg az is benne van, hogy nem is akarok rá gondolni, és minden alkalommal, amikor valami összegzésfélét próbálok csinálni, az agyam ellenáll.

Ha mégis kellene valami összefoglalót írnom, az valami ilyesmi lenne:

Ami legjobban fog hiányozni:

- a párizsi metró illata
- a Rue des Rosiers
- Caro barátnőm
- az exem baráti társaságával töltött koris délutánok és borozások az Au Progres-ben
- a kilátás a Défense-ból a Champs Elysée felé
- a Pompidou központ!!!
- az, hogy Madame-nak/ Mademoiselle-nek hívnak, és Bonne journée-t kívánnak, és egyáltalán, van modoruk az embereknek (egy-két kivételtől eltekintve)
- a multikulturalizmus
- a francia filmek
- a sajt és a bor
- az open relationship mentalitás
- a francia fiúk charme-ja
- a város kulturális pezsgése
- a Concorde tér a naplementében
- az Eiffel torony!
- a Pere Lachaise ledugott sarkai
- a párizsi háztetők!!
- az erkélyem és a kilátás az erkélyemről
- a képtelen s egyben humoros szituációk előfordulásának nagy valószínűsége

Ami nem fog hiányozni:
- az open relationship mentalitás
- a viccek Közép- és Kelet-Európáról
- a francia fiúk pofátlansága
- a rengeteg kéregető
- a rengeteg turista
- a francia arrogancia
- a francia orvosok
- a 19. kerület
- a rendszeres sztrájkok
- a párizsi lányok vizslató tekintete és hogy minden más lányt konkurenciának fognak fel
- az uralkodó individualizmus
- a francia humor

Amit sosem fogok megérteni:
- miért beszélnek olyan sokat
- miért beszélnek olyan hangosan
- miért gondolják, hogy mindig nekik van igazuk
- miért vannak meggyőződve arról, hogy a baguette a világ minden más kenyére felett van
- miért nem engedik előre a nőket a férfiak (na jó, ezt érteni értem, csak elfogadni nem tudom)
- miért támogatják Palesztinát, amikor nagy a rasszizmus az arabokkal szemben
- miért van minden sarkon gyógyszertár
- miért jour férié augusztus 13-a
- miért állnak sorba egy étteremben akár esőben is, ha a mellette lévőben vannak szabad helyek
- miért müzlis tálból isszák a kávét/teát

...

Ilyenek. De még biztos eszembe fognak jutni dolgok, ezek csak a legevidensebbek. Azt is érdekes lesz látni, hogy ez hogyan változik majd pár hónap távlatából.

Amikor a St. Germainen sétáltam, és rájöttem, hogy többet nem jöhetek el ide minden vasárnap délután, az jutott eszembe, mennyire bolond vagyok, hogy valamennyire is elvágyódtam innen. Azonban a templom előtt egy jazz banda játszott, és arra gondoltam, hogy igen: ha Woody Allen lenne az életem filmjének rendezője, ez lenne a tökéletes zárójelenet. A zenészek ugyanis azt játszottak, hogy "Hello Dolly.. hello, Dolly... it's so nice to have you back where you belong..."

It's so nice to go back to where I belong. Indeed.

Végre Párizsba is megjött a meleg, még este nyolckor is nagyban süt a nap, és lehetetlen lélegezni, annyira nem mozdul a levegő. A város teljesen kiürült, különösen, mert tegnap jour férié (ünnepnap) volt, és a lakótársam elmondása szerint aki eddig még nem lécelt volna le a fővárosból, az mind ezt a hétvégét választja. Való igaz, hogy egyre inkább azt tapasztalom, hogy minden bezárt: a munkahelyem körül lévő ÖSSZES étterem és kisbolt; a szállodák a lakásom környékén, az éttermek és egy-két fodrászat, ilyesmik is. A szembeszomszédom úgyszintén, se a kislányuk nem integet a teraszról, sem én nem látok bele a tányérjukba, merthogy üres az egész lakás. És nem csak egy hétre ám, hanem keményen két hét-egy hónap periódusra. Meggyőződésem, hogy a metró is ritkábban jár, és a főnököm is egyre később ér be dolgozni.

Párizs vezetése megpróbálja kárpótolni az itthon maradtak, és méltó módon szórakoztatni a frankofón turistákat: a Paris Plage a Rive Droite-on terül el (pedig a Rive Gauche sokkal menőbb, ezt jobb, ha tudjátok :) ), egészen az Hotel de Ville-től ... sokáig, szerintem kb. a Louvre-ig, de a pontos kiterjedésre nem merném a fejemet tenni. Szóval a lényeg az, hogy egy része a rakpartnak be van szórva homokkal, vannak pálmafák, nyugányak, láttam homokvárat is; máshol standok vannak, boltok kirakatai, satöbbi, amennyire láttam, mindenki megtalálja az ízlésének valót (még utcazenészek és hasonló performanszok is előfordulnak).

De ami az én lelkemet különösen megörvendeztette, azok az ingyen koncertek az Hotel de Ville előtt, egy nap akár több is. A patinás HdV különösen vicces stroboszkóp és pink fények alatt, a hangulat egész jó, a szombati Beat Torrent és Chinese Man koncerten pedig kifejezetten óriási volt. A "külső körben", tehát a tér szélein az emberek piknikeztek, míg az "örjöngő tömeg" együtt mozgót a jó kis beatre, és, nos, meglehetősen tetszetős illat terjengett a levegőben, ami csak fokozott a hangulaton... :)) Szóval bár a Sziget kimaradt, ez a két koncert méltó kárpótlás volt: tömeg, őrült emberek, dübörgő zene, kosz és hatalmas hangulat: check. Ennél már csak a SZIN lesz királyabb!!

A vasárnapom a "Hogyan csomagoljunk össze és juttassunk haza 100 kg cuccot" jegyében telt, amit inkább nem részletezek, mert még nem sikerült megtalálnom az ultimate megoldást... Viszont elmesélem azt, hogy bejártam ismét a Montmartre-ot ajándékok után kajtatva, és a rengeteg lépcsőt megmászva, a turistákon bosszankodva ismét rácsodálkoztam Párizsra, hogy ez a világ leggyönyörűbb városa, amit én nagyjából egy hét múlva végleg elhagyok. És bár sikerült olyan dolgokat beiktatnom, mint elmerülni a Bonmarché luxus-légkörében, körbejárni a Printemps áruházt és a Bazaar de l'Hotel de Ville-t (ahol úgy kezeltek, mint egy hercegnőt, és komolyan, néha elképesztően jót tesz az embernek), voltam a St. Sulpice-ben, bementem a Notre Dame-ba, de ugyanakkor kimaradt rengeteg dolog:

- Nem voltam fent az Eiffel toronyban (bár ennek elsősorban ideológiai háttere van, ti. azt csak a külföldiek teszik :))
- Nem láttam a katakombákat (then again, a csehországi koponya kápolna szerintem ígyis-úgyis ráver, és nem túlságosan az én stílusom)
- Nem voltam sem a Lidoban, sem a Moulin Rouge-ban (de a milliomos férjem majd úgyis el fog vinni)
- Nem voltam a Rodin múzeumban (sajnos erre nincs mentségem)
- A Musée d'Orsay-ban 2002-ben voltam utoljára (eh...)
- Nem láttam egy Comédie Francaise előadást sem, sem pedig balettot vagy Operát (oké, azt hiszem, ezeket bánom a legjobban, de ennek is pénzügyi és operatív korlátai voltak)
- Nem voltam a Parc Astérix-ben (felejthető)


Hm... így átfutva a listát, azért ANNYIRA sok mindent nem hagytam ki Párizsból... :) és legalább lesz mit megnézni, ha visszajövök!

Mialatt szerdán három barátom távozott Beauvais-n keresztül Budapestre, másik kettő már buszozott a Porte Maillot felé, bőröndjükben napsütés, kefír, Cserpesi joghurt, pálinka és Szamos marcipán (ez itt a reklám helye). Bár engem rendkívül megviselt a Sacré Coeur-ös tömeg és a Notre Dame előtti sorbanállás, felülkerekedett rajtam az öröm, hogy látom őket, és újult lendületettel vetettük magunkat a Párizs "kommersz" verziójába - bár én igyekeztem egy-két off track látványosságot is belecsempészni.

A Champs de Mars-i esti piknik is a must : megfelelő mennyiségű és illatanyagú sajttal, borral és bagettel felszerelkezve vártuk, hogy kigyulladjanak a fények (mármint a Tour Eiffel fényei). Utána kötelező séta a Szajna parton, Louvre piramis, satöbbi, míg egyikük arról tartott előadást, hogy Leonardo miért volt rákattanva Mona Lisára. (Utána a Lonely Planetből megtudtuk, hogy Leonardo meleg volt, ami egy kicsit aláásta a teória hitelességét.)Következő este a Montparnasse torony tetejéről fényképeztük a város fényeit egy kiadós indiai vacsora után. A péntek esténk kissé kalandosra sikeredett, ugyanis miután összetalálkoztunk a Diadalív aljában, a Bastille felé vettük az irányt. Az ötlet az volt, hogy a "bulinegyednek" számító rue de Lappe-on beülünk valami jó kis helyre. Azonban odafelé a metrón egy pár drogos/részeg fekete elkezdett randalírozni a metrón. Ennek keretében engem elkezdtek fogdosni, hogy hello baby you are sexy ésatöbbi, mire én elrántottam a karom, és meglehetősen agresszíven közöltem vele franciául, hogy vegye le rólam a kezét. Na ez az, amit nem kellett volna: innentől kezdve az egész elfajult, és még inkább nem hagytak békén. Amikor pedig ignoraltuk őket, engem lek****ztak, az egyik magyar barátomat kezdték el inzultálni (tekintve, hogy ketten voltunk lányok és ő egyedüli férfi), közölvén vele, hogy elvágják a nyakát. Mindezt úgy, hogy tele volt a metró körülöttünk.
Így a Brasserie Sansculotte-ban eltöltött vacsoránk meglehetősen borús/feszült hangulatban telt, és rövidre sikeredett. Én azon a véleményen voltam, vagyok, hogy ezek a dolgok minden városban előfordulnak, Pesten is; a barátomnak viszont, érthető módon, ez véglegesen összekötődött Párizzsal, amit nagyon sajnálok, mert ez egy dolog a millió másik mellett, amik viszont igenis széppé és élvezhetővé teszik a várost.

Szombat reggel a kedvenc brunch helyemen, a Montmartre környékén Café qui parle-ban ettük halálra magunkat: croissant, pain au chocolat, café, jus d'orange, saláta, fromage, charcutrie, sokféle házi lekvár és méz....... Az energia kellett is, mert a Place des Ternes után a Place Pigalle-tol a Place de Clichy-ig sétáltunk (nekem ez már kezd rendszerré válni, le sem írom miket láttunk, mert kettővel ezelőtt postoltam), és a Gare St. Lazare-ban hagytuk, hogy jó turista módjára ablaktól ablakig küldözgessenek minket a Fontainebleau-ba szóló jegyért. Mivel a brunch eddig tartott ki, a Grande Mosquée de Paris-ban tankoltunk fel arab sütiből és mentateából, miközben folyamatosan attól rettegtünk, hogy a körülöttünk repkedő verébsereg mikor dönt úgy, hogy a mi irányunkba fog pottyantani. A Mecset keretje legnagyobb megelégedésemre ugyanannyira lenyűgözte a két barátomat, mint engem, mikor először jártam ott, és amíg ők az épületet, a csempét és a Kába kő irányába mutató kiírásokat fényképezték, én (szinte) kizárólag az udvarban rohangáló kisgyerekekre koncentráltam, akiket szemmel láthatóan hidegen hagyott a hely szent jellege, és önfeledten ölték egymást - a kislányokkal az élen.
A Mecset után egy másfajta templomban kötöttünk ki, méghozzá a kapitalizmus templomában: a Champs Elysée-n francia filmeket és quiche hozzávalókat vettünk, majd a (már szintén sokat emlegetett) avenue de Montaigne-en hagytuk, hogy a legfiatalabb útitársunk kiélje a luxusmárkák iránti csodálatát (ismerős?!), és minden kirakatot megörökítsen. Az este Hogyan készítsünk quiche-t? leckével, egy üveg borral, és egy Audrey Tatou filmmel (Hors de prix) zárult.

Lévén a hónap első vasárnapja, a Fontainebleau-i látogatásunk csak a vonatjegy árába került. A kastélyhoz busszal jutottunk el a vonatállomásról, egy csapat távol-keleti és amerikai turista társaságában. Csak hogy ne lógjunk ki közülük, a kastély kertjében több fénykép sessiont lezavartunk, mielőtt besétáltuk volna az egészet. Maga a Chateau a XII. században épült, aztán IX. Lajos és I. Ferenc is újjáépítette; II. Henrik, IV. Henrik és Medici Mária (akinek a Luxemburg kert is épült) kibővíttette. A Lonely Planet információ szerint itt lógott eredetileg a Mona Lisa, s egyike volt azon kevés chateau-knak, amelyek nem rongálódtak meg a Révolution alatt. I. Napóleon kedvelt "rezidenciája" volt; jóval később, a náci megszállás alatt a németek főhadiszállásaként is szolgált, valamint volt NATO headquarters is (ez utóbbi a Lonely Planet szerint 1945 és 1965 között, bár tekintve, hogy 1945-ben még nem volt NATO, ezt nem tekintem hiteles információnak).
Nem tudnám pontosan visszaidézni a látottakat, de I. Ferenc, XIII. Lajos, Ausztriai Anna és Marie Antoinette bizonyosan ott hagyták a nyomukat. Láttuk ugyanis azt a szobát, ahol Lajos megszületett; M. A. hálószobáját; az I. Ferenc tiszteletére épült hatalmas hallt, tele sárkányokkal és címerekkel. Láttunk tróntermet, fogadószobákat, királyi hálószobákat, egy 14 000 kötetes könyvtárt, báltermet, házi kápolnát... és pompát, luxust, selymet, aranyat, csillárokat, tömény fényűzést, de annyi, hogy végül szédült tőle a fejünk. Mindenképpen érdemes megnézni, mert a kert gyönyörű, a Foret óriási, és a kastély is lélegzetellálító a maga nevében - Versailles-hoz hasonlóan.
A napot egy japán étteremben fejeztük be, hasonlóan ahhoz, amelyikről pár posttal lejebb szó volt; utána a luxus egy másik, modern fajtáját ittuk be a Vendome téren (mely, mint kiderült, nyolcszögletű, és az oszlop tetején Napóleon van római császárként ábrázolva, mely szobor az austerlitzi csata után készült), mielőtt hazafelé vettük az irányt.

Nem engedhettem el úgy a barátaimat, hogy nem ittunk Happy Hour cocktailt (munka után éhgyomorra egyből kettő a garantált jókedv), nem ettünk gyros-t a legjobb gyros-osnál a St. Michel negyedben és nem kóstoltattam meg velük az Amorino fagyit. Ez utóbbi vásárlása után minden egyes alkalommal felteszem magamnak a kérdést: 1, lehetséges lenne e kizárólag fagyin élni? 2, ha választani kellene a szex és a fagyi között, én melyiket választanám? Mindenesetre ez alkalommal nem ezen elmélkedtem, tekintve, hogy ismét a Szajna parton tettünk egy hosszú sétát hazafelé, érintve a Pont des Arts-t, az Académie Francaise-t és a Musée d'Orsay-t.

Az utolsó este visszatértünk a Mecsetbe vízipipát szívni, a kuszkusz-szűz barátnőmmel megkóstoltattuk a kuszkuszt, és egy újabb francia filmmel (Jeux d'Enfants) búcsúztattuk egymást - tekintve, hogy addigra mindannyian halálosan elfáradtuk az egész hetes alkohol/étel/séta- mennyiségtől.

A vendégek azért jók, mert hoznak egy darab otthont Neked - és itt nem csak a napsütésről vagy a kefírről beszélek. A magyar beszéd, a közös poénok (Aranka, szeretlek), a táborozás hangulat, a közös emlékek... Mindegyiktől olyan, mintha ott lenne az a védőháló körülötte, ami valójában külföldön annyira hiányzik. Ráadásul ha olyan valaki jön, akinek élvezet magyarázni, mesélni, az külön élvezet. Sőt, ha olyan a látogatód, hogy még hozzá 100 kérdést tesz fel (és itt ez volt a helyzet, ti. mit jelent az, hogy Louvre; van-e marokkói művelődési központ?; igaz, hogy nyolcszög alakú a Vendome tér?; miért épült a Grande Mosquée? stb), akkor az hozzájárul ahhoz, hogy még többet tudj meg arról a városról, ahol élsz, s ahol egyes dolgok annyira evidenciáknak tűnnek, hogy fel sem teszel magadnak ilyen kérdéseket.

Így aztán szerdán anyagilag, szellemileg és fizikailag kimerülten, de sok ismerettel, nevetéssel, insider poénnal és nem kis szomorúsággal vettem búcsút a barátaimtól azzal, hogy már csak három hét, és én is otthon vagyok. Budapesten-otthon.

Eredetileg egy érdekes megfigyelésemről akartam írni a rasszizmusról Franciaországban, de most kaptam a hírt, hogy meghalt édesapám egyik kedves barátja, becenevén Csini. Mivel személyesen nincs módon leróni a tiszteletemet, és mert modern kor gyermeke vagyok, ezt a postot az ő emlékének ajánlom. Egyben pedig bemutatásra kerül a külföldi élet legnagyobb hátránya.

Ilyen alkalommal nem lehet nem személyesnek lenni, és több gondolat kavarog a fejemben. Bár nem szívesen teszem közzé a világhálón a személyes emlékeimet, talán egy-két szót mégis, a megemlékezés kedvéért. Csiniről elsősorban az a szó jut eszembe, hogy aranyifjú; az, amikor egy vendégségben a kisfia megkérdezte az öcsémtől, hogy "Te, figyelj már, ki az a Csini?!"; Csini az uszodában, fürdőköpenyben, széles mosollyal, napbarnítottan; Csini apáék baráti társaságában a többi volt vízilabdással, és ő mindenkinél tíz évvel fiatalabbnak néz ki; Csini, amint hozzánk telefonál, és mindig azt hiszi, hogy anya az, közben én. Csini és a kisfia, aki az öcsémnél fiatalabb, és a lánya, aki nálam alig idősebb. Olyan természetes velejárója volt a szegedi életemnek, hiszen a születésem óta ismertem, látott felnőni, és édesapám baráti körébe tartozott - akinek az állandó jelenléte ugyanolyan evidencia, mint a szüleimé.

A sors iróniája, hogy két héttel ezelőtt a Pere Lachaise-ben azon gondolkodtam, hogy mennyiszer nincs alkalmunk elköszönni a szeretteinktől, és csak amikor elmennek, akkor jövünk rá, hogy mit is veszítettük. Csini esetében senki sem számított rá, hogy másnap nem lehet majd elérni telefonon, és hogy többet nem mosolyog ránk a szokásos jókedvével, és senkinek nem volt alkalma elköszönni tőle. A szörnyű és rettegett "akkor még nem tudtam, hogy utoljára beszélek vele" esete.
Nem is emlékszem, én mikor láttam utoljára; nem tudom, édesapámmal hogyan váltak el egymástól... de a hirtelen üresség mindennél hangosabban beszél, és az ember arra vágyik, bár csak lett volna lehetősége arra, hogy tudtára adja a másiknak - még ha utoljára is - hogy mit jelentett az életében.
Lassan, ólálkodva felkúszik az ember gerincén a félelem, hogy mi lesz, ha ő sem tud elköszönni majd a szeretteitől, azoktól, akik a legfontosabbak a számára. Talán többször kellene tudtukra juttatni, hogy nélkülük az élet nem lenne ugyanaz, és hogy mennyire szeretjük őket.

Aki külföldön lakik tartós jelleggel, annak pedig ennek kapcsán eszébe jutnak az álmatlan éjszakák, amikor egy-egy családtag betegségén aggódva forgólódik, és átkozza magát, amiért nincsen ott, hogy első kézből értesüljön a fejleményekről, támogassa a beteget, és legyen kéznél minden eshetőségre. Amikor nem értesítik egy balesetről, mert nem akarják felidegesíteni feleslegesen. Amikor a következő napra néz repülőjegyet vagy vesz ki szabadságot, mert már nem bírja a bizonytalanságot, és mert jobban aggódik, mint az otthoniak.

All this to say, hogy a külföldi lét legnagyobb hátránya, akármilyen furcsán hangzik is, hogy nem vagy otthon. Bizonyára vannak, akik kevésbé aggódnak, kevésbé kell aggódniuk a családjukért. Azonban sokan vagyunk, akik hol erős, hol halványuló lelkiismeret-furdalással küzdünk, amiért nem vagyunk otthon, amikor kellene; hogy tehetetlenek vagyunk; hogy bármi történhet a szeretteinkkel, és mi nem vagyunk ott.

És hiába van éjjel-nappal bekapcsolva az ember összes telefonja, semmi nem adja meg azt a nyugalmat, mintha egy országban, egy városban, egy fedél alatt van a legfontosabbakkal.

Az utolso bejegyzesem utani penteken megerkezett ket evfolyamtarsam, hogy szerdaig boldogitsanak es hozzanak nekem a little taste of my sweet Budapest . A hetvege ennek megfeleloen olyan volt, mintha en is turista lennek Parizsban, aminek megvannak a jo es a rossz oldalai.
Hatranyok kozott tartom szamon az oriasi tomeget, ami engem, mint "helyit", pillanatok alatt fel tud bosszantani. Raadasul vasarnap ert be a Tour de France, ugyhogy meg a szokasosnal is nagyobb volt a felhajtas. De ezen kivul alig lehetetett haladni a Montmartre korul, a Notre Dame-nal mar a bejutasert is sorbanallas volt, stb. stb... Ez persze igy egyaltalan nem hangzik veszesnek, de valamiert en kulonosen nagy stresszhelyzetnek eltem meg, es a Tour de France beerkeztere ki sem mentem a Champs Elysée-re (es mar elore latom, hogy ki lesz az, aki ezt szentsegtoresnek tartja... ;) ).

Na de nem is a kellemetlen a pillanatok itt a fontosak! A fantasztikus az volt, amikor pentek este elvittem a tobbieket a mar-mar klasszikusnak szamito St.Germain negyedbe, megmutattam nekik Sartre, Camus es Beauvoir torzshelyet (La Flore es Les Deux Magots), utana le a Rue de Buci-Rue de la Seine vonalon a Pont des Arts-hoz, vegig a Szajna parton, at a Louvre piramisahoz. A Concorde teren a sajat reszegen-taxit-keritek-mindenki-elott anekdotaimmal szorakoztattam oket, a Grand Palais mellett a Pont de l'Alexandre III-t, az Invalidusokat es az Eiffel tornyot fenykepeztuk ejszakai kivilagitasban, es a Showcase mint a parizsi ejszakai elet egyik fenypontja is bemutatasra kerult. Mig nekem ez mar lassan "rutinna" valik, meg ha ez rosszul is hangzik, addig a barataim az avatatlanok szemevel szemleltek Parizs kincseit. Igy az o racsodalkozasuk es lelkesedesuk ram is atragadt, es friss tekintettel neztem a varosra. Kicsit olyan erzes (nem mintha nagy tapasztalatom lenne e teren) volt, mintha egy hosszu kapcsolatban mar kezded elfelejteni, hogy mit szeretsz a masikban, es egyszer csak hirtelen, valami kulso befolyas hatasara ismet racsodalkozol, hogy mennyire szerencses es szerelmes vagy, mert tied a vilag legcsodalatosabb embere.

Nos, igy ereztem en pentek este, amikor hazaertunk, es ez az erzes a hetvegen csak fokozodott, mert az osszes Parizs Top 10 spotot bejartuk. A teljesseg igenye nelkul voltunk a Montmartre-on Toulose Lautrec, Picasso es Dali (es Amélie Poulain) nyomdokain; a Diadaliven megtalaltuk a Gyor (Raab) feliratot, es racsodalkoztunk a korforgalomra (amiben nekem first-hand vezetesi tapasztalatom van, es erre buszke is vagyok :) ) es a Champs Elysée-re; a Notre Dame-ban rozsaablakokat fenykepeztunk es vizkopoket. A St. Michel etterem-kinalata helyett vegul az otthoni palacsintazast valasztottuk, ahol a - ird es mondd - MAGYAR, FIU baratom vallalta magara a fozest, en pedig a borvasarlast. Az estet a mar emlegetett Ile St. Louis-n fejeztuk be, es ami nekem alap, az nekik "igazi parizsi hangulat" volt - ezuttal azonban en elsosorban arra koncentraltam, hogy a magyar es a francia barataim kozotti kulturalis-nyelvi transition megfeleloen zokkenomentes legyen.

Napirenden volt meg a St. Sulpice, a Da Vinci kod egyik elhiresult szintere, ahol egy kiiras hirdeti, hogy itt keremszepen semmi Rozsavonal vagy Sion rendje nem volt. Integettunk egyet a Magyar Intezetnek a rue Bonaparte-on mielott letelepedtunk volna a Luxemburg kertbe; de az sem tartott sokaig, mert onnan a Marais-ba mentunk falafelt enni, ami az engem latogatoknak egy kihagyhatatlan program. Onnan mar csak egy ugras volt a Place des Vosges es a Bastille, levezeto ital az Oberkampfon, fagyi a Pompidou melletti posztmodern szobros szokokut oldalaban... aztan haza aludni, kimerulten a sok seta es a felfoghatatlan latvany utan.

A tobbieknek meg volt allokepessege a Louvre-on es a Musée d'Orsay-n is keresztulenni magukat, en egyelore tartogatom az eromet, ugyanis a ma tavozok helyett uj baratok jonnek, igy varhatoan a kovetkezo hetvegemet is azzal fogom tolteni, hogy valtakozva dunnyogom az orrom alatt azt, hogy elegem van a turistakbol fuj es hogy ez a vilag leggyonyorubb varosa. Hnaja... a kovetkezetesseg sosem volt az erossegem.

Szombaton az első napsugarakat kihasználva útba ejtettem a Père Lachaise temetőt (PL). It is as close as it gets to real nature and peace.
Először tavaly júniusban jártam itt, és úgy értem haza az akkori barátomhoz, hogy megtaláltam a Paradicsomot. Ő ezen jót nevetett, hogy ironikus, egy temetőre ezt mondani; ráadasul a PL állandoan tele van térképet forgató turistakkal, akik Jim Morrison es Oscar Wilde sírját keresik. Nos, én azóta egyszer szeptemberben szedtem itt gesztenyét, és most újra visszatértem, de jelentem, még egyiket sem láttam, és nem is hiányzik. Az én receptem a PL-hez: amint bemész, térj le a kacskaringós macskaköves útról, és vessz el a sírok között, lehetőleg minél jobban. A sírturizmus egyébként is rendkívül morbid dolog (bár a legjobb barátommal a Montparnasse temetőben mi is rákattantunk Brassai és Sartre/Beauvoir valamint Julio Cortazar sirjára). A hely hangulata akkor jön át, amikor majdem lecsúszol a borostyános domboldalon (a temető ugyanis egy dombon epült, és a "lepcsők" az oldalában ezeréves kövek, amiket az idő(járás) kissé veszélyessé tett, és gyakorlatilag vajmi kevessé teljesítik eredeti hivatásukat); találsz egy vélhetőleg többszáz éves sírkövet, amibe már gyökeret eresztett egy fa; véletlenül egy kripta mohalepte tetején (!) kötsz ki, ahonnan belátod a fél temetőt, és a hátadat valami jobb-nem-tudni-milyen kőnek vetve élvezed a fákon átszűrődő napfényt, hallgatod a lombok susogását (miközben azon gondolkodsz, hogy hogy lehet az, hogy sem Párizs zaja, sem emberi hangok nem hallatszanak oda).
A váratlan meglepetések között szerepel egy Nagy Imre emlékére állított sír magyar zászlóval; több, mauzóleumnak is beillő kripta azok mellett a kis építmények mellett, amibe egy ember is alig fér bele, egy-két piramis szomszédságában. A gyakorlott párizsi temető-látogatókat azonban nem lepi meg, hogy a keresztény sírok zsidó és muszlim nyughelyekkel keverednek, és hogy két alléval arréb pedig távol-keleti feliratokat látunk. (Magyarázatot ennek miértjére még nem találtam, személy szerint a híres francia laicitével [az egyház és az állam szétválasztása a lehető legnagyobb mértékben, minden vallás egyenlősege] magyaraznám.)

(Elnézést, de itt feladom az ékezetes betuk hasznalatat, mert haromszor annyi idobe telik, mire megtalalom oket a klaviaturan.)

A PL utan a 11. kerulet fele vettem az iranyt, ahol a Rue Oberkampf a "meno parizsi fiatalsag" gyulekezohely - hosnonk szempontjabol pedig azert erdekes, mert ezen a kornyeken lakik/lakott az osszes (volt) francia fiuja: ezekbe a barokba jart elso randizni es bulizni, itt csattantak el az elso parizsi csokok... ahhhh... :) A Café Charbonban viszont eloszor Bazsalikommal, az ocsemmel jartam, de utana visszatero vendeg lettem, es a kedvenc helyem a kornyeken. Bar a Café au Chat Noir sem rossz. A felsorolast sokaig lehetne folytatni, melynek valoszinuleg a szecesszios hangulatot es drum n bass bulikat otvozo La Bellevilloise lenne a fenypontja. Mielott leertem volna a monumentalis Republique terre, ugy dontottem, visszatertem ota eloszor es utoljara eszek egy kebabot, mert ez ugyanannyira must, mint meginni egy pohar feherbort az erkelyemen a naplemente es egy jo konyv tarsasagaban (szinten kipipalva). Ennek az lett az eredmenye, hogy amig en egy padon zsonglorkodtem az Evianos uvegemmel, a konyvemmel es a kebabbal a kezemben, egy bacsi odajott hozzam, hogy o orvos, es tudom-e, hogy az a hus, amit eszek, nagyon rosszat tesz nekem, es mellesleg a napszemuvegem is. Aztan koszont, es tovabballt... Nos, a napszemuveg lila (innentol kezdve szerintem vilagos szamotokra, hogy ez minden egeszsegugyi ervet felulir) es amugy egy vagyont fizettunk erte Bazsalikommal a Zadig&Voltaire-ben; a hus pedig persze, hogy nem egeszseges, de szegeny bacsi nem tudhatta, hogy amellett, hogy en ilyenre havonta egyszer vetemedem, a hangulatnak nincs testzsirszint mutatoja.

A kebab-kaloriakat azert egy hosszu setaval dolgoztam le Strasbourg St Denis es Bld Bonne Nouvelle fele, aminek altalam nagyra ertekelt feature-je, hogy keves a turista, es az igazi, "autentikus" Parizsba kapunk betekintest - legalabbis az egyik arcaba a sok kozul. A rendkivul koszos es rendetlen utcakon egymast erik az olcso boltok es a hamisitvanyokat arusito standok meg a konyvesboltok es az iiiiiigazi parizsi kavezok. A meg eszakabbra fekvo keruleteket leszamitva itt a legnagyobb a szinesboruek aranya: mig balra, a belvaros fele az arab-kozel keleti vonal dominal, addig jobbra, a montmarte fele az indiai negyed huzodik - mindket esetben a regionak megfelelo illatokkal, zajokkal, karomkodasokkal es arusokkal. Itt semmi nincs a Rue de Rivoli es a Champs Elysée csillogasabol es eleganciajabol, vagy a Pompidou kp es a St. Germain negyed intellektualis finomkodasabol - viszont annal eletszerubb.

Persze ez sem tart soka, mert hamarosan az Operahoz erkezunk, ami - leven Parizsrol van szo - rendkivul impozans latvanyt nyujt. Innen valaszthatunk, hogy a Madeleine fele megyunk tovabb a Bld. Haussmannon (Parizs foepiteszekent a sok szep epuletert minden este neki mondhatnek koszonetet) es a Galerie Lafayette-ben koltjuk el az osszes penzunket es meg annal is tobbet, vagy Amélie Poulain nyomaban eszakra indulunk a Montmartre fele.
En a Place Vendôme-ot celoztam be, ami eleg eles valtas volt a fent leirtak utan. Itt ugyanis nem csak az Igazsagugy Miniszterium talalhato (az ex-IUM, Rachida Dati, hatalmas botranyt kavart azzal, hogy o "rendelte meg" a szulese idopontjat, es csak ket nap szules-szabadsagot vett ki), hanem Cartier, Bulgari, Tiffany's, Chanel, Van Cleef & Arpels... es muremeknek beillo ekszereik, ami minden egyes alkalommal elgondolkodtat a gazdag ferj vs. herceg a feher lovon dilemman.

A vasarnap delelotti eso (mely elotte napokon at tartott es lassan a parizsi nyar mindennapos velejarojava valik) annyira lehangolt, hogy lazas pancake sutesbe "oltem banatom". Amikor mar ez sem segitett, anyukam ontotte belem a lelket skype-on. Vegul a facebookozast megunva az elso halvany napsugar lattan oromujjongasban tortem ki, es a Champs Elysee-re rohantam USA utikonyvet venni (a varva-vart nyaralas), es utana az egyik eszaki negyedeben, a Place de Clichy-tol nem messze a Rome metromegallonal csatlakoztam egy par baratomhoz, akik ott skate-eltek. Egy-ket gordeszkatrukk utan mar-mar szertartasosan sor kerult ra, hogy en is raalljak a deszkara, a fiuk pedig jokat nevettek, ahogy a ballerinamban probaltam egyensulyozni, nem elutni a jarokeloket es nem kitorni a bokam. A nagy izgalmakat egy kozeli kavezo teraszan pihentuk ki, a (parizsi) fiuk kedvenc elfoglaltsaganak hodolva: suttettuk magunkat a teraszon es az elmeno lanyokat ertekeltuk.

A het elejen nagy orommel lattam viszont egy sciences po-s baratnomet, akivel a diploma utani atmeneti allapot nehezsegeit es a 24 eves lanyok lelki bonyodalmait vitattuk meg eloszor a Les Etages-ban a Rue de Bucin (St. Germain), majd a Pantheon lepcsoirol az Eiffel toronyt nezve. Hasonlo volt a tema tegnap vacsora utan, amit edes hatosban koltottunk el a barataimmal egy igazi, autentikus japan etteremben az Operatol nem messze. A hely a rue St. Augustin-tol nem messze van (sajnos pontos cimet nem tudok mondani), es tenyleg igazi: a japan szakacsok elottunk keszitettek a vacsorat; no sushi; az etlap japanul, franciaul es angolul, de leginkabb a fotok segitenek a valasztasban. A sor oriasi, foleg, ha nagyobb tarsasaggal erkezik az ember, az etel viszont isteni, es az ar-ertek arany Parizs ezen a kornyeken ritkasagszamba megy. Ajanlom mindenkinek!

A parizsi nyaram mostmar kezd full speeddel beindulni, bar az idojaras inkabb osznek erzi magat, es hol esik, hol meg fulledt meleg van. Igy a beprogramozott piknikek van, hogy esoben vegzodnek, vagy pedig hazibuliva alakulnak. Na de mindent szepen sorjaban.

Mivel vegre semmi dolgom nem volt hosszu ido ota eloszor a szombatomat a kulturalis shabbat jegyeben :) a Pompidou kozpontban toltottem, az emlegetett Kandinsky es Calder kiallitassal – a muzeum maga fantasztikus, de tul sok volt a turista (ez viszont a nyari parizsi trademarkja, ugyhogy kezdek beletorodni).

Na, tehat ott tartottam, hogy Pompidou, utana vegig a rue de Rivolin, a Louvre mellett, keresztul a Jardin des Tuileries-n, ahol most valami improvizalt vidamkertet allitottak fel, oriaskerekkel, hullamvasuttal, meg mindennel, ami a nep szorakoztatasahoz kell. XIV. Lajos szegeny szobrai meg csak neznek.
A delutani sutisutes utan a Porte de Clignancourt-hoz mentem hazibuliba; ez Parizs eszaki reszen van, es itt lottek le a hires gengsztert, Messrine-t, akinek az eletebol nemreg szuletett film a hihetlen Vincent Cassel foszereplesevel. Otthon is ment, mindenkinek ajanlom. Eliszogattunk a tetoteraszon, szemben a Sacré Coeur-rel, majd leleptem, hogy tovabbmenjek az Ile St. Louis-ra egy masik barati tarsasagom piknikjehez csatlakozni. A Szajna partra ezen a kis szigeten egy olyan kerten keresztul lehet lejutni, amit estere lezarnak, igy a keritest atugorva jutottam be, es onnan mentem le, ahol a tobbiek vartak, es ahhonnan szembol az Arab Vilag Intezet es a Modern Szoborpark latszik – ez utobbinal minden este mas tancest van egesz nyaron, szamba, rumba, tango… elo zenevel… Szoval ott iszogattunk, mikor egyszercsak megjelent negy varosor, hogy mit keresunk itt, a park mar reg bezart. Mi persze mondtuk, hogy nem vagyunk parizsiak (en voltam az egyetlen, aki nem parizsi), es hogy a zaras elott erkeztunk, es nem tudtuk… satobbi. Akkor a rendor nagylelkuen azt mondta, hogy rendben, akkor csak ket szobali figyelmeztetest kapunk: egy, mert a park mar bezart, ketto, mert kozteren alkoholizalunk, es most leszunk szives innen kotrodni. Igazabol kb orulthettunk, hogy ennyivel megusztuk, foleg a barataim, akik kozul az egyik mar volt a hires-neves garde à vue-ben tobbszor (kb elozetes letartoztatas), amita z itteni rendorok eloszeretettel alkalmaznak barmikor barmire, tuntetes, bulik, stb alkalmaval. Anelkul, hogy reszletesebben kifejetenem, Sarkozy-t nem veletlenul vadoljak azzal, hogy rendorallamot csinal franciaorszagbol….
Vasarnap a Luxembourg kertben suttettem a hasam, utana pedig egy masik, gyonyoru, eldugott kis kertben a St. Germain negyedben, es azon elmelkedtem, h mit keresnek siralyok vasarnap delutan parizs elokelo belvarosaban (merthogy egy csomoan ott repkedtek felettem).
Hetfon senki nem dolgozott, mert masnap julius 14 –e volt, es a franciak imadjak “faire le pont”, vagyis kivenni a plusz egy napot, es lelepni videkre – es itt aztan nincs olyan helyette, hogy akkor szombaton dolgozunk. A lakotarsam szulinapi bulija egy tipikus francia “hazibuli” modell volt ismet csak, rengeteg kaja, sok bor, minden mertekkel, es mindenki haza az utolso metroval. (No judgement….) A nagy franciasag jegyeben a julius 14-emet en az Arab Vilag Intezeteben kezdtem egy palesztin modern muveszeti kiallitassal, aztan ismet csak Szajna part, ezuttal a Notre Dame fele, St. Michel es a Latin negyed, rengeteg turista es boquinistes (konyvarus), gyros es falafel mindenutt, na meg persze raquelette es cuisine traditionnel française…



De az este volt a legjobb, amikor felmasztunk az egyik baratom hetedik emeleti lakasaba a cseledfeljaron, szereztunk egy letrat, kitettuk a tetore, kimasztunk az ablakon es fel a tetore, es ta-da…. Ott volt egesz parizs a szemunk elott. En persze eloszor azt hittem, hogy ott fogok meghalni, annyira teriszonyom volt, de amikor elhelyezkedtunk egy uveg borral, es az egyik srac elkezdett gitarozni, korulottem pedig a parizsi tetok, hatam mogote a Sacré Coeur, elottem az eiffel torony es jobbra a la défense, akkor ugy gondoltam, hogy ennel tokeletesebb este nem letezik. A feloras unnepi tuzijatek fantasztikus volt, sajnos nem tudom eleg jol leirni nektek, de ha minden igaz, kapok kepeket, es akkor felteszem. Jott az Eiffel toronybol, elotte, mogule, kek, feher, piros, arany…. Szoval fantasztikus volt. Az egesz annyira keptelenul gyonyoru volt, ott a hazteton a legjobb itteni barataimmal, hogy alig tudtam felfogni. Meg most is olyan, mintha egy film lett volna….

2008 majusa ota itt egy bejegyzes sem szuletett, viszont tekintve, hogy hamarosan "orokre" (?) elhagyom a fovarost, igenyem tamadt ra, hogy ismet megorokitsem az elmenyeimet. Hat ime....

Szoval aki meg nem ertesult volna, rendben megerkeztem, bar a repterrol meg inteztem egy telefont, hogy biztos nem fordulhatnek vissza. Raadasul kesett a gep, szoval en ezt is isteni jelnek vettem :) Na de vegulis felszalltam, az irie maffia nevu zenekar tagjaival egyutt, es ok, meg a hulla faradtsagom segitettek àt azon, hogy az utazast szomorkodas nelkul toltsem el.

Sandrine, a lakotarsam a nyakamba ugrott, amikor meglatott, es tokre orult nekem, a szobam a regi, semmi nem valtozott a lakasban sem, csak a novenyek haltak meg, de sebaj, vettunk ujakat. Vasarnap delutan elmentem setalni az egyik kedvenc kornyekemre, a St. Germain negyedbe, a Luxemburg kert fele, elveztem a napsutest, es azt haluztam, hogy magyarul beszelnek korulottem az emberek – ez eleg fura volt. A vasarnap esti nagy baratokkal valo egymasra talalasbol persze semmi nem lett, mert en meg a szombati buli hozomanyakent este 9kor bealudtam, hogy masnap 9re ott viritsak a HR-es neninel. Persze a metron aramszunet volt, meg sok jo pasi, ugyhogy gondoltam is, hogy isten hozott ujra parizsban – ugyanis ezen a metron kb. Minden masodik nap van valami gubanc (ami azert is elonyos, mert ha elaludtam, akkor is mondhatom, hogy a metro miatt kestem…). Mivel a Defense-ban dolgozom, feltoltodtem a Diadaliv latvanyaval (a regi es az uj is latszik innen, mindkettonek megvan a maga szepsege), es rohantam dolgozni. A fonokom nagyon orultek, hogy latnak, es tenyleg kedvesek es erdeklodoek voltak, gratulaltak a vizsgaimhoz es elraktaroztak a doboz csokikat, amiket Pestrol hoztam nekik. Azota volt egy negyoras es egy ket es feloras meetingem a fejesekkel, az egyik a francia kulugyminiszterhez rohant a megbeszeles utan, a masik haza a farmjara az ujszulott kiscsirkeihez, a harmadik meg nem tudom hova, de a ki sem latszott a blackberry-jebol. Elkepeszto egyebkent, hogy szerintem egyik sem volt kulonosebben intelligens, kiveve a kulugy kepviselojet es a francia fejlesztesi ugynokseget, megis nagyon magas beosztasu emberek, es hihetetlen az az alszenteskedes es ketszinuseg, ami ott atjott. Raadasul mindegyik iszonyatosan rosszindulatu, de foleg rendkivul bekepzelt volt, marmint olyan ertelemben, hogy mindegyik meg volt gyozodve a sajat fontossagarol. Persze lehet, hogy ez otthon is vagy, nem ismerem, es az enszben is talalkoztam hasonloval, mindenesetre ez eleg jo ellenpelda, mind professzionalis, mind emberi szempontbol.

Az esteket altalaban a barataimmal toltom, bar egyelore a szobamban uralkodo kaoszt probaltam konszolidalni, elpakolni, kimosni a palinkaszagu ruhadarabjaimat (nana, hogy kiomlott a palinka a borondben, anyukam tesztelesenek ellenere), es egyaltalan, felfogni, hogy itt vagyok. Ez a legfurcsabb, ugyanis teljesen otthon erzem magam, az, ahogy munkaba jarok, vagy ahogy bevasarolok, teljesen termeszetes; es egyaltalan, az epuletek, az emberek, a helyek es a szokasok mind ismerosek, illetve nem ujak es nem idegenek, olyan, mintha el sem mentem volna. Ugyanakkor megis valahogy furcsa megint itt lenni, foleg ilyen intenziv ket honap utan, es egy kicsit mas szemmel latok mindent. Azert igyekszem (ki)elvezni a varost, es nem mashol lenni gondolatban, mert annak semmi ertelme, mint tudjuk.

Sajnos az ido nagyon rossz, konkretan szetfagyok, es a mara es holnapre betervezett piknik valoszinuleg elmarad. Holnap szulinap unneples a sciences po-s tarsasaggal, es szinten veluk szombaton hazibuli. Kozben meg be akarok nezni a Pompidou-ba egy szuper Kandinsky kiallitasra, amit mar aprilisban is meg akartam nezni, meg van valami Brassai kiallitas is valahol, csak ki kell deritenem, hol pontosan. Ja, es ma vegre verge a regi zsido negyedben, a Marais-ban fogok falafelt vacsorazni, aminel meggyozodesem szerint a vilagon nincs job, es ezt az is bizonyitja, hogy Lenny Kravitz is minden alkalommal ott eszik, ha Parizsban jar!

A fiuk meg mindig sarmosak, hihetetlenul jokepuek es gatlastalanok, a nok gyonyoruek, termeszetesek es jegcsapok. Meg nem volt idom teljesen elmerulni a varos tobbi szepsegeben, de ami kesik, nem mulik. Fura is, hogy ennyi idom van, es nem kell sem szakdogat irni munka utan, se vizsgara keszulni!

Nos, megjártam Budapestet és Szegedet, és számomra meglepő módon alig akartam visszajönni.
Igaz, meg kell hagyni, az otthoni egyetemi morál ismét ráébresztett, miért is szeretek külföldön tanulni. Az EÁJT2 vizsgámon a tanárnő, miután megkérdezte, hogy én akkor végülis milyen vizsgára jöttem, az előző órán leadott anyagból kérdezett (annak ellenére, hogy előtte megbeszéltük, hogy én külföldön tanulok), másnap pedig egy hibátlan, minden kérdésre válaszolós Államelmélet vizsga után közölte velem az oktató, hogy "köszönöm kollegina, ez négyes lesz". Persze boldog voltam, hogy ezt a kettőt letudtam, hiszen akkor már harmadik éjszakája alig aludtam. Mielőtt hazamentem, ugyanis, a születésnapomat ünnepeltük a Lizard Lounge nevezetű helyen a Marais-ban, ahol a jóképű pultosfiúk legalább 3 free drinkre meghívtak a főnökkel együtt, a többire pedig a többiek, így rendkívül emelkedett hangulatban telt az este. Annál is inkább, mert Timi és Cili nem csak hogy egy tortát sütöttek nekem, de Yannick-kal készítettek egy fotómontázst, nem tudom, mi a neve, de a lényeg, hogy a sok pici fotóból egy nagy áll össze. Ezt megkoronázta a Joyeux Anniversaire éneklés és még egyéb ajándékok, úgy, hogy a legkedvesebb kinti barátaim mind jelen voltak. Azt hiszem, ennél jobbat senki sem kívánhat.

Tehát kissé kialvatlanul érkeztem haza, amit nagyjából bepótoltam, miközben a polgárjog vizsgára készültem, és lehetetlen jogeseteket oldottam meg a bátyám segítségével. Az öcsémet próbáltam rábírni, hogy tanuljon velem, de szokás szerint ő intézte a bulizás részt, én pedig a tanulást. Ennek eredményeképpen valami egészen hihetetlen módon ötöst kaptam a polgárjog dologi és családi jogi részéből (a szerencsén kívül szerintem kizárólag az segített, hogy annyi ember gondolt rám az smsekből és üzenetekből ítélve), ami kellő elégtétel az előző féléves szégyenletes teljesítményem után. Ami ennél is sokkal boldogabbá tett, az az idő, amit a barátaimmal és a családommal töltöttem. A születésnapi vacsorám a Szeged új elit helyének számító Alabárdosban esett meg, megfelelő mennyiségű bor, pezsgő és parfétorta társaságában; ezt követte a születésnapi ünneplés "reloaded" a Szimplában, ami Párizsból nagyon hiányzik, ahol több-kevesebb ideig a számomra fontos emberek legtöbbje ott volt (már aki Budapesten tartózkodik... az pedig nem sok). Az este végére csak négyen maradtunk, 3 fiú és én, és azt hiszem, itt csak annyit mondanék, hogy kettőkor rendkívül jó hangulatban indultunk haza. Másnap pedig (miután megállítottak az utcán, hogy lefényképezhetnek-e egy divatblognak) stylist küldetésemet teljesítettem Totand mellett (aki a világ legszebb fotókönyvét adta nekem a születésnapomra), ami great fun volt, annak ellenére hogy meglepő módon magamnak nem vettünk semmit. Ezt a szép napot zárta, hogy Kornéllal összetalálkoztam, majd pedig a CEN első estéjén két percenként HÖKös, volt HÖKös és közgázos barátokba futottam, akiket nagyon, nagyon jó volt újra látni.

Szerdán a becsekkolt bőröndöm jócskán tartalmazott hungarikumokat úgy mint szalámi, kolbász, kőrözött, tejföl, anya lekvárja, a szokásos 20 db túrórudi, erős pista, pörkölt krém, vaníliás karika... Ja, és persze a galuskaszaggató, hogy el ne felejtsem. Amikor pedig a reptérbusz meggördült a Porte Maillot (vagy Porta Majonéz, ahogy egyesek nevezik) parkolójába, azon gondolkodtam, hogy ki is volt az a lány, aki nem akart visszajönni.
A város ragyogó napsütéssel és egy vadul integető Timivel fogadott, aki még rózsát is hozott nekem, és a délután további része olyan franciás dolgokat tartogatott a számomra mint eperevés a Mars-mezőn és crepe-ezés a kedvenc iráni bácsimnál. Este Alix, az egyik sciences-pos lány szülinapi buliján voltam a Café Tournesol nevezetű helyen, ami a Montparnasse mellett található Rue de la Gaité egyik nagyon helyes bárja, így azzal a fogadkozással jöttem el, hogy hamarosan a többi helyet is kipróbálom illusztris társaságommal.

Másnap Cilivel bevettük magunkat a konyhámba, és legalább 50 palacsintát sütöttünk két palacsintatortához, mindezt persze úgy, hogy vadul videóztunk az utókor számára. Hétkor pedig, ahogy jó vendégekhez illik, megjelentünk Timinél a Cité Universitaire-ben, ahol a Maison Centrale mögötti Grande Pelouse-on kezdetét vette Timi (utó) szülinapi piknikje, ami később "a nagy zabalás" néven vált ismertté. A két palacsintatortához Tim két almatortát csapott hozzá, de volt ott legalább öt féle sajt, peanut butter, mindeféle svéd finomság, litván és német alkohol (persze a pálinka mellett), magyar bor - a többire nem emlékszem, de megörökítettük a bőség zavarát. Gyönyörű idő volt, fűillat és jó hangulat, hiszen mindenki élményekben gazdagon jött haza a vacances-ról. Így aztán egymás nyakába borulva kérdeztük ki egymást az elmúlt hetek eseményeiről, egy gitár is előkerült, a fiúk elkezdtek focizni, mások pedig a fűben fetrengeni (a házi pálinka hatása). All in all, igazi jó hangulat volt.

Tegnap pedig meglátogattam a sciences-po könyvtárát "mostmár kezdjünk el tanulni" felkiáltással, de csak egy pár, a menekültjogról szóló könyv kivételéig jutottam ahhoz az exposéhoz, amit az egyik csoporttársammal tartok hamarosan. Szintén esedékes egy másik exposé az International Court of Justice és a humanitarian aid kapcsolatáról, valamint egy hét múlva egy ún. gallop d'essai nemzetközi jogból... De egyelőre élvezem a fantasztikus napsütést, ami csak még szívfájdítóbban gyönyörűvé teszi a várost. Fagyit eszek a Mars mezőn, reggeli kávézok Justine, a barátnőm lakásán, aki nem messze lakik tőlem, bejárom a 15. kerületet, a Rue Mouffetard-on vacsorázunk Huub holland barátaival hogy aztán ismét Chez Georges-nál kössünk ki, és jiddis zenére ropjuk. Felfedezem mi az a "fete de jungle á la Bellevilloise" - ma éppen oda tartok, de csak miután vége lett annak a színdarabnak, amit Petrával nézünk. Holnap és holnapután pedig ismét piknik; holnapra ráadásul terveim szerint egy meggyes pite á la hongroise is fog készülni, hiszen ha van valami, amiben a magyar lányok jók....

Kedd este, a sok rossz gondolatot és a tele hasamat kiürítendő, elindultam sétálni a Szajna-parton és a 16. kerületben. Előtte Totanddal beszéltem skype-on egy 3 Michelin csillagos étteremtől, ami a folyó másik partján, de tőlem nem messze, a Rue de Beethovenben található, így elhatároztam, elnézzek arra is. Így aztán hamarosan az Astrance előtt sétáltam, és már készültem, hogy bekukkantok az ablakon, amikor is megláttam, hogy kint dohányzik nem más.... mint maga Pascal Barbot, a híres szakács!!! Természetesen a lehető legkevésbé elegáns ruházatban és kissé ziláltam áltam ott, igyekeztem egy mosolyt megejteni, ami valószínűleg kissé bambára sikerült, és persze azonnal smseztem Totandnak, hogy Alain Chabat után a második celebbel találkoztam Párizsban! Ráadásul pont indulás előtt találtam róla egy hosszú cikket fotóval, így biztos lehettem benne, hogy ő az... Akit érdekelnek a részletek, kattintson ide: http://buvosszakacs.blog.hu/2008/04/18/pascal_barbot

Utána folytattam körutamat Passy felé, ami egy metrómegálló a 6-os vonalon, melynek sajátossága, hogy ha végigmegyünk rajta, a Diadalívnál kötünk ki. Mivel pedig mostanában újrafelfedezem az (egyik) kedvenc regényem franciául, A Diadalív árnyékábant E.M. Remarque-tól, ezért különösen vonzott a környék. A könyv szereplő, illetve a főszereplő Ravic álmatlan éjszakáit a Boissoniere-Kléber-Arc de Triomphe környéki bárokban tölti Calvadost iszogatva a második világháború előestéjén. Nos, akkoriban valószínűleg más lehetett az ambiance, ugyanis manapság ez a környék inkább chic-nek számít, és kevés lepukkant, nonstop nyitvatartó brasserie-t vagy cafét lehet találni. Ami nem jelenti azt, hogy ne lett volna nagyon kellemes a séta, és a Pont Bir Hakeimre érve éppen azt fontolgattam, miket fogok a blogba írni, mikoris egy illető nekemrohant, letépte az övtáskám az oldalamról és elrohant.

...

Nos, erre én fogtam magam, és utánarohantam (jogos Totand kérdése: és ha utolérem, mit csináltam volna?!), de egyrészt gyorsabb volt, másrészt a Jardin du Trocadéronál még ketten csatlakoztak hozzá, így ekkor jobbnak láttam feladni. Viszont ott áltam kulcs, telefonok és pénz nélkül hajnal egykor, és fogalmam sem volt, hogy mit csináljak - ezt az élményt nem kívánom senkinek. Szerencsére egy járókelő kihívta a rendőrséget és adott egy cigarettát, de még kettőt sem szívtam bele, amikor betuszkoltak egy járőrkocsiba, és elkezdtünk körözni a környéken, hogy megtaláljuk-e őket. Persze nem, így hazavittek, hívtak egy lakatost, aki egy óra után megérkezett, és röpke 150 euróért kinyitotta az ajtót. Hajnal fél négykor úgy estem az ágyba, hogy legszívesebben fel sem keltem volna másnap reggel.
És itt áldok meg minden felsőbb erőt, amiért feltalálta a skype-ot, aminek révén felhívhattam a tulajdonost, a szüleimet, a biztosítót és Timit, akinek sosem köszönhetem meg elégszer, hogy átjött, itt töltötte az egészet napot, főzött nekem, és egyáltalán, tartotta bennem a lelket. Yannicknak is írtam smst, aki szintén rekordidő alatt itt termett, és elkísért a rendőrségre, ahol röpke két és fél óra alatt jegyzőkönyvbe vették az esetet. Egyébként az előző napi rendőrök gyorsasága és segítőkészsége után nem voltam elájulva a Commisariat hatékonyságától, arról nem is beszélve, hogy kb. öten vártunk lopás/rablás bejelentésére... Lehet, hogy Budapest mégiscsak biztonságos hely?!
Majd újabb egy óra volt egy új SIM kártya (sosem fogom megérteni, hogy a telefontársaság miért küldött el egy nyilvános telefonhoz, hogy az automatán keresztül tiltassam le a vonalat, és miért nem tudták ők megcsinálni...), de a legrosszabb az egészben az új zár, ami 300 euróba került nekem. Mindenesetre mindenki azt mondta, hogy örüljek, hogy nekem nem esett bajom, és nagyon kedvesek voltak az itteni barátaim, biztosítottak, hogy bármiben segítenek, ha tudnak. Meg aztán Pierre, az exem is felajánlotta szolgálatait, és megadta azt a vigasztalást, amire szükségem volt, anélkül, hogy az ex státusz megváltozott volna, így igazán nagyra értékeltem. Továbbá köszönöm mindenkinek, aki elküldte a számát és érdeklődött a hogylétem felől. Aki pedig még nem tette volna meg, please do. Az én elérhetőségeim változatlanok.

A hétvégét egyébként elvileg tanulással, gyakorlatilag sétálással és egyéb élvezetes dolgokkal töltöttem. Huub vasárnap szülinapi pikniket tartott a Parc Andre Citroenben, ami szintén itt van a kerületemben, egy nagy zöld space sok modern és posztmodern épülettel, játszótérrel és eldugott földalatti átjárókkal. A pezsgő, lazac, sajtok és fura francia sütik mellett az én hozzájárulásom egy nagy adag palacsinta volt, ami elismerést váltott ki a fiúkból, és ezúton üzenik, hogy mélyen egyetértenek a magyar fiúk "a nőnek a konyhában a helye" elvével.
A hét további részében, a rendőrség és egyéb kalandaimat leszámítva az otthoni vizsgáimra készültem, ja, és ami még érdekes lehet, hogy voltam sajtótájékoztatón a Francia Külügyben. A Media et Diplomatie au Moyent Orient oktatója, Sophie Pommier hozta össze nekünk, aki maga is dolgozott a külügyben 7 évig.
Nos, a magyarban még nem voltam, de szerintem a 37 Quai d'Orsay-nál az sem lehet lepukkantabb (sőt...). A sajtótájékoztatón (kedden és pénteken élő, az összes többi napon virtuális) maximum 10en voltak, Pascale Andreani, a szóvivőnő elhadart két bejelentést, de azt is úgy, hogy például "Mademoiselle Rama Yade... vagy Rama >>Yad<<-nak ejtik?! Már nem is tudom...", amin mi, Sciences-Po studentek eléggé fennakadtunk. Az újságírók kérdéseire pedig olyan arrogánsan és kioktatóan válaszolt, hogy mi csak néztünk egymásra, de ők látszólag már hozzá voltak szokva. 15 perc elteltével pedig kijelentett, hogy itt az ideje elmenni ebédelni, és köszöni szépen, de ennyi volt a kérdésekre szánt idő.

Ma az egész napos tanulás után felüdülés volt kimozdulni itthonról, még ha csak a suliba is az esti órámra, de előtte összetalálkoztam Justine-nel, Nicolával és Matthieu-vel a Sciences Po kertjében, akik azt fejtegették nekem, hogy mennyivel sokkal jobb az international studentekkel lógni, mert a franciák annyira befordulósak és karót nyeltek. Mire mondtam, hogy számomra pedig kellemes meglepetés volt látni, hogy vannak olyanok, akik egyáltalán nem felelnek meg a "sciences-pos sznob" sztereotípiáknak. Ezek utána a nemzetközi jog óra nagy feszültségek között telt, mert az "El kell-e törölni az ENSZ-et" kiselőadást követő vita után még sok emberben maradt mondanivaló, és a tanár sem tudta befejezni a témáját, annyira belemelegedtünk az ensz-témába. A feszültség kiengedése céljából ezért aztán a kemény mag, a tanár urat is beleértve a Rue des Canettes felé vette az irányt, ami a Mabillon megálló közelében, a St. Guillaume-tól nem messze van, és a bárjairól híres. Mi (ismét) Chez Georges-nál kötöttünk ki, aki fent olcsó bort árul kb. 5 négyzetméteren, a pincében pedig a zsidó és az arab pultos a békés együttélés jegyében sört-bort-mindenjót szolgál fel, a lemezjátszón pedig francia sanzonok csendülnek fel jiddis dallamok és klasszikus rock and roll számok társaságában. A tanár úr magánéletének kitárgyalása előtt mindenki előadta Magyarországgal kapcsolatos élményeit, itt egy "egészségedre és jó napot", ott egy "borkóstolás és a fürdők, ahhh, j'en garde un trés bon souvenir", valamint egy "a hollókői házinéni, aki nem beszél magyarul", de "szegeden és pécsen is voltam"... Ezt a ki mennyire néz ki franciának kitárgyalása követte, valamint miután megkérdeztem, hogy de akkor mégis miért választották meg Sarkozy-t, ha ennyire nem szeretik, hosszas politikai fejtegetésekbe kezdtek, ami persze viccelődésbe és kevésbé komoly témákba torkollott. Az este számomra itt végetért, de nagyon kellemes volt, és várom a következőt.

Legközelebb pedig a Sciences Po történetéről és hőn szeretett igazgatónk, Richard Descoings szennyeséről fogok beszámolni - már otthonról, ugyanis május 7-ig Szegeden és Pesten múlatom az időt a polgári jog könyveim társaságában.

Igen, igen, tudom, hogy rengeteg idő eltelt, mióta utoljára írtam, minden kedves érdeklődőnek köszönöm az építő kritikát. Mentségemre szolgáljon, hogy elutaztunk Lyonba, nálam volt az öcsém, a legjobb barátom, Totand és elkezdődött az exposé-időszak, amit én egyből hárommal kezdtem, s ez kissé lefárasztott. Most azt sem tudjom, melyik témának ugorjak neki hirtelen, de talán elkezdem a social life-fal (bulik, kultúra and such), és utána rátérek az "academic prospective"-re. A jelen sorrend természetesen nem tükröz semmiféle preferenciát... :)

Szóval, annak ellenére, hogy attól féltünk, hogy szétesik a társaság a tanévkezdés után, ez nem jött be. Természetesen formálódtak kisebb csoportok, sokszor "az amerikaiak az amerikaiakkal, az olaszok az olaszokkal" alapon, de ez alól vannak szerencsés kivételek is, pl. Damien és Reed, két szuper jófej amerikai, akik well beyond the average értelmesek, és többé-kevésbé még az európai humorra is vevők :) Ráadásul nekem majdnem mindegyik csoportban vannak "gyökereim", így elég sok meghívást kapok, aminek hol eleget teszek, hol nem. Kezd kialakulni igazi baráti köröm, olyanok, akikkel több köt minket össze mint a közös berúgás/kávé vagy a panaszkodás a francia way of doing things miatt. Hannával (ausztrál), Yannickkal (svájci), Huubbel (holland), Christine-nel (argentin), Petrával és Zuzannával (csehek) többek között olyan eszméletlenül érdekes és inspiráló kiállításokat nézünk meg, mint a Patty Smith tárlat a Fondation Cartier-ben, a Man Ray összes műveit kiállító Art Gallery a Place de la Madeleine-nen vagy a Babylon kiállítás a Louvre-ban (ahol konkrétan majdnem rávetettem magamat Hammurappi törvénykönyvére, de ez csak a saját, egyetemes jogtöri iránti perverz rajongásomnak tudható be). Rajtuk kívül még több ausztrállal, csehhel és kanadaival bulizom vagy járok el, de főleg hollandokkal, akik esetében, mint a többször nálam vacsorázó Hubertine-nel megállapítottuk, valami titkos connectionről van szó a magyarokkal kapcsolatban. Legalábbis az én eddigi tapasztalataimra alapozva, mindig a hollandokkal értem meg legjobban magam, és nagyon sokszor ugyanazokon a dolgokon akadtunk ki vagy éppen akasztottunk ki másokat.
Nos, hát ők az én elmaradhatatlan társaságom, akik jóban-rosszban kitartanak- nem, ez nem csak frázis, tekintve hogy az utóbbi időben volt alkalmam ez utóbbi szempontjából "tesztelni" őket, és meglepődve tapasztaltam azt a fajta és mennyiségű támogatást, ami felém áramlott a részükről. Igen, tényleg úgy működik, mint ahogy a Groningenben lévő Juditnak mondta az egyik barátja, "they are my family now" - no matter how cheesy it sounds.

A várost illetően, igen, ez az "otthon", még mindig, és az Eiffel torony nem látása egy nap akkut elvonási tüneteket okoz. A zöldség köszön nekem az utcámban, a boulangerie-ben is ismernek, a sarkon lévő creperie-ben a múltkor ingyen italt kaptam az iráni bácsitól ("on appelle la Hongrie << Magyarisztán>>, vous saviez ca? tenez, je vous donne un boisson" :)), és az összes romantikus-eldugott parkot és játszóteret ismerem, sőt az Igazságügyi Minisztériumot is felfedeztem egy utcára tőlem, ja, és a postán is megvolt a franciaországban szokásos rituális félórás sorbanálláns, aminekután hazaküldtek, mondván, a csomagom csak holnap érkezik be. Rám teljesen nem jellemző módon jót mosolyogtam és megvontam a vállam, sőt, szerintem még mosolyogtam is - tudom, hülye vagyok, de valahogy ezt "echte" francia élményként kvalifikáltam :) utána pedig lementem a boltba, bevásároltam a szokásos háromféle sajtom, hónom alá csaptam a bagettomat, és folytattam otthon az újságolvasást.
Ugyanakkor egyre több turista-style dolgot is csinálok, főleg, mert hogy itt volt Bazs és Totand. Felmentünk a Montparnasse torony tetejére, ahonnan azt mondják, a legszebb a kilátás, mert nem látszik a torony. Egyébként 200 méter magas, és fantasztikusan gyönyörű a kilátás. Előtte celeb-túrát tettünk a Cimetiere de Montparnasse-ban, ami számomra elég morbid volt, de a jelek szerint senki nem akadt fenn rajta, ugyanis csapatostul vonultak a nevetgélő emberek Julio Cortazár sírjától Man Ray-ig, hogy Simon de Beauvoir és Sartre közös sírjánál fejezzék be látogatásukat, természetesen csak Ionescot útba ejtve. Mi magyarok tiszteletünket (és én kavicsomat) tettük Brassai sírjánál, de mint igazi T-karos, erős kísértést éreztem, hogy Durkheimet is felkeressem - ugyanakkor annyi más "híres" nyughely van, hogy egy napot el lehetett volna ezzel tölteni.
Az öcsémmel és Totanddal bejártuk a Marais-t, aminek a kis zsidó üzleteivel és nyüzsgő tömegével nem tudok betelni, nem is beszélve a kóser falafelről és a Finkelsztájn pékség isteni túrós sütijéről és almás réteséről. Meglátogattuk a Vogézek terét és a République-et, valamint sétáltunk az Oberkampf környékén, ami nem felkapott hely (már külföldiek szempontjából), de pont ezért, nagyon különleges hangulata van sok jó bárral és kévázóval (hogy a Belleville színes forgatagáról már ne is beszéjek).
A nightlife-ot több ízben fedezzük fel, hol party hajón voltunk, ahonnan a CitéUniversitaire-be katapultáltunk bulizni, hol a Ménilmontant körül ültünk be (nem messze az előbb említett Oberkampftól, Párizs északnyugati részén), de meglátogattuk a felkapott-trendi Le Divan du Monde-ot és a La Fleche d'Or-t is. Ez utóbbiról sajnos emlékek hiányában nem tudok beszámolni, de a Le Divan du Monde isteni volt, már a félórás sorbanállástól (alap minden jobb helyen) és a 10 eurós belépőtől (középkategóriás ár) eltekintve: stílusos, jó társaság, jó zene... mármint ez utóbbi inkább érdekes volt, namely mert cigány zenei est volt, és a mi legnagyobb megdöbbenésünkre a franciák úgy tomboltak arra, amit nálunk le nem mernének adni, mondván, túl népies (kb. népzene volt a szó szoros értelmében), hogy a végén mi is kedvet kaptunk a táncihoz - bár én nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy egy szerb/jiddis/magyar vidéki esküvőn ropom a népes vendégseregben a kalács/pohártörés után, csak éppen a menyasszony és a vőlegény lépett le. Mindenesetre a Le Divan du Monde-ba biztos visszamegyünk, ugyanis a szülinapom előtti estén klezmer est lesz, és ezzel eleget mondtam... Ja, és additional info, ez volt Toulouse Lautrec törzshelye annak idején... That's what I call style! :)

Igazából most az jönne, hogy a franciákról írok, de annyira szerteágazóak a benyomásaim, hogy nehéz lenne összefoglalni. Nagy vonalakban talán annyi, hogy NAGYON szépek, esztétikusak, és jó rájuk nézni, férfiakra és nőkre egyaránt. Ez persze nagy nyomásként nehezedik az összes international student-re, de szerencsére a jobbnál jobb (és drágábbnál drágább) boltok mindig ott van krízishelyzet esetére. Ezen felül a francia férfiak elképesztő rámenősek, legyen szó ruhabolti kiszolgálóról, eladóról, pincérről, kertészről vagy bárzongoristáról... Az elején ezt kissé magunkra vettük, de szerintem kezdünk hozzászokni és jól kezelni a helyzeteket, illetve jót nevetünk rajta utána, de tény, hogy egy magyar lánynak, akinek kb. ki kell írni magára, hogy "igen, bejössz nekem", ahhoz, hogy végre elhívja a fiú egy kávéra, ez elég nagy (és ijesztő) módja az udvarlásnak. Arról nem is beszélve, hogy itt senki nem fél a szemkontaktustól vagy megfordulni az utcán megnézni egy nőt, amit én spec. szintén zaklatásnak fogtam fel az elején, azóta rájöttem, hogy ez utóbbit ignorálni kell, a szemkontaktussal pedig nagyon vigyázni - a félreértések elkerülése végett. Ez így apróságnak tűnhet a számotokra, de szerintem nagyon szembeötlő és frappant azoknak, akik nem ehhez vannak szokva, főleg, mert hirtelen nem tudjuk, hogyan is kezeljük. Tehát ha meg kellene neveznem egy igazi cultural shock élményt, akkor ez lenne az, és talán az étkezési szokások, de arról majd legközelebb.
Ezen kívül is van rengeteg dolog, a sorbanállási szokásoktól kezdve a hihetetlen szervezettségig, ahogyan az ügyleteiket bonyolítják az udvariasságig, amit csak akkor értékelsz igazán, ha hazajössz, és furán néznek rád, ha köszönsz és megköszönsz.

Igyekszem ezekre a későbbiekben valamilyen konkrét eset kapcsán kitérni, most viszont lássuk a sulit.

A színvonal talán egy hajszálnyit alacsonyabb, mint vártam, de nem csak a hallgatók miatt, akik közül vannak elképesztően kimagaslóak, és akik közül mindenki bilingue vagy trilingue, és beutazta a fél világot különböző szakmai gyakorlatok és ösztöndíjak keretében, hanem a tanárok miatt is, akiknek a tudása, mint egy-két elejtett szóból/mondatból kiderült, szigorúan a működési területükre korlátozódik, és nincs olyan általános műveltségük, mint otthon azért a legtöbb oktatónknak van. Az óráim természetesen ennek ellenére iszonyatosan érdekesek, és IGEN, végre CSAK olyat tanulok, amit érdekel. Ráadásul fedik egymást, hiszen a humanitárius jog és a humanitárius segély szorosan kapcsolódik, ehhez jön a civil szféra szerepe és a nemzetközi jog, valamint mindennek a tetejébe a média hatása a külpolitikára, különös tekintettel a KÖzel-Keletre. Az eredmény egy nagy mélange a még nem tanult/már tanult/máshogy tanult dolgokról, rengeteg olvasnivalóval, konstans médiafigyeléssel (ezt élvezem a legjobban, minden órára minden vezető újságot át kell nézni, h mi történt olyan, ami a tárgyunkkal kapcsolatos, és így mindenki mindenről képben van, még olyanokról is, ami nem feltétlenül a mi területünk földrajzilag), írásbeli feladatokkal és aktív órai munkával. Itt ugyanis (többé-kevésbé, de legalábbis órán) kíváncsiak a mi véleményünkre, a személyes élményeinkre, hogy ki mit hoz a saját országából, ki hogyan ennek következtében a világ eseményeit és a tárgyalt kérdéseket. Beszélgetünk, vitázunk, előadunk, okosodunk, nevetünk (minden tanáromnak nagyon jó a humora, és fapofával szórja az intelligens /sic!/ vicceket). A formai követelmények igen, vannak, és igen, kell rá figyelni, de bele lehet jönni, és bármikor lehet emailezni a tanárnak segítségért (ahogyan ezt meg lehet tenni akkor is, ha bármi kérdésed van, és három kérdésre egy három oldalas választ kaptam a nki jog tanáromtól idézetekkel, jogesetekkel és szakirodalommal - ajánlanám egyes Corvinusos oktatók figyelmébe...), sőt, legnagyobb megdöbbenésemre néhány francia osztálytársam is felajánlotta a segítségét. Ez volt talán a legnagyobb meglepetés, hogy annak ellenére, amit előre beharangoztak (lsd. korábbi bejegyzések), a sok sznob francia ellenére akadt pár jófej, Sandrine pl. meghívott magához Bordeaux-ba, Justine emailt küldött, hogy nem kávézunk-e óra előtt, és egyáltalán, sok emberrel, akivel több órára is együtt járunk, kezd egy kis "társaság" kialakulni, értsd egy helyre ülünk, együtt cigizünk szünetben, stb. Szóval: tök jó!! Tényleg ez volt az a dolog, ami feldobott, bár a többi international student nem számolt be hasonló tapasztalatokról, így lehet, hogy ez képzés és nyelvfüggő is.
Na igen, a nyelv. Per pillanat az angol és a francia között tévelygek, hol az egyik, hol a másik javára, bár inkább többet beszélünk franciául, kivéve, amikor fáradtság/düh/más okból úgy döntünk, sztrájkolunk, és nem fogunk, csak angolul megszólalni. A nehéz az, amikor az egyébként is formailag rendkívül kötött (=no jegyzet) exposét kell előadni, és hiába készültél valószínűleg többet is, mint egy átlag francia, és hiába ismered a témád, egyszerűen ott állsz, mindenki téged néz, és úgy érzed magad, mint egy ketrecben, mert nem tudod azokat az árnyalatokat és gondolatokat visszaadni, kifejezni, amik benned vannak, és ami (szerinted) elengedhetetlenek a tárgy megértéséhet. Azt mondják, ez jobb lesz, és igen, nekem is az a tapasztalatom, hogy egyre kevesebb a nehézségem, és azt is tudom, hogy a többséghez képest én így is előnyben vagyok, de azt hiszem a tanulmányok szintjén ez frusztrál a legjobban.
Ami nem jelenti azt, hogy az egészet nem élvezném még most is nagyon, és ne tartanék attól a pillanattól, amikor a Corvinuson újra az iskolapadba kell ülnöm...

Addig is élvezem az itteni élet minden aspektusát - és ígérem, igyekszem gyakrabban frissíteni!

El sem hiszem, hogy egy hét telt el, mióta legutoljára írtam: egy újabb közhely, nagyon gyorsan telik az idő...
Nos, túl vagyok az első igazi Erasmus partyn (tegnap este a La Loco-ban), amiből kb. annyi maradt meg, mint a Lakótársat keresünk bulijelenetében mutatják: fények, zene, emberek és jó sok alkohol :) Előtte el akartunk menni a Champs de Marsra inni, de közben eleredt az eső, úgyhogy eljöttünk hozzám sok jó kis helyen alapon, és nagy buli kerekedett, lettünk vagy 10en (9 lány 1 fiú arányban), elfogyott jó sok bor, bemutattuk a többieknek többek között a Quimby, Péterffy Bori és a Hiperkarma legjobb számait. Ezek után jó nagy késéssel felkerekedtünk, hogy elmetrózzunk a Moulin Rouge mellett található bulihelyre, de mondanom sem kell, a metrón némi feltűnést keltett tíz botladozó fura akcentussal beszélő nőszemély, aki az eiffel toronyról és a hülye túristákról magyaráz - szerencsére mindenki elintézte egy elnéző mosollyal... A bárban éjfélig ingyen pezsgő volt (7 eurós beugróért cserébe, de ez még olcsónak számít, a múltkor 10 eurót fizettünk) és óriási hangulat, de 2kor kb. eljöttünk, mert az én baráti köröm elindult hazafelé, én meg úgy gondoltam, akkor én is.

Egyébként megint szuper hét volt, és a fénypont a korizás volt csütörtök este a Hotel de Ville előtt, úgy, hogy odalátszottak a Notre Dame tornyai. Készült egy amatőr felvétel is, megpróbálom felrakni. Sajnos a pálya elég vizes volt, de igazából nem számított, ott voltunk kb. 15-en, fantasztikus környezetben, különböző korcsolyatudással, úgyhogy én a végén könnyesre nevettem magam.
Utána elmentünk egy bárba a St. Denis környékén, ami kicsit késdobálós, de 2 euró volt a sör, aminél olcsóbbat nem lehet találni, és ott maradtunk kb. éjfélig, nagyon jót beszélgettünk, azt leszámítva, hogy kiderült, engem már összehoztak valakivel. Utána átmentünk egy házibuliba, ahol csupa amerikaiak voltak, és mi 6an európaiak szemléltük őket (ők meg minket), mint valami állatkertben, elég fura volt, minden lány szupertökéletes ruhával, sminkkel, arcbőrrel, stb. Úgyhogy olyan sokáig nem is maradtunk, csak komplexusaink lettek volna, de arra jó volt, hogy megtapasztaljuk, milyen kisebbségben lenni :)

Szerdán pedig a Pont des Arts-on csöveztünk, azaz boroztunk - ez kezd szokássá válni, h kiülünk valahova, és már mondani sem kell, hogy egy üveg/fő, és mindenki mást hoz, lehet kóstolgatni. Nos, a Pont des Arts-on vagy 50en gyűltünk össze, a végén már franciák is csapódtak hozzánk, és bár hideg volt, a hangulat kárpótolt minket, szokásosan vagyes társaság jött össze, ausztrálok, kanadaiak, amerikaiak, és persze jelen volt közép-európa is!

Egyébként ráérős időmben nézem az Al Jazeirát vagy az izraeli csatornát, járjuk a várost, most éppen biciklizni indulok, szóval nem unatkozom. Holnap ismét mozi, ma estére pedig vacsorameghívásom van, valamint szintén holnap posztmodern piknikre megyünk egy pár emberrel. A szuperlatívuszokat ezennel mellőzöm, szerintem mindenkinek lejön, hogy mennyire király a dolog.

Még egy dolog: az édesapámat Szeged város díszpolgárává jelölték! Itt lehet róla olvasni: http://www.delmagyar.hu/szeged_hirek/lippai_pal_az_uj_diszpolgarjelolt/2048669/

és nagyon büszke vagyok ám rá!!

A videót nem tudom feltölteni, de a képek szokás szerint fentebb láthatók.

Gondoltam, a hétvégén pótlom az elmaradásomat az emailek és egy konzisztens blog terén, de persze még a házit is az utolsó utáni pillanatban csináltam meg, nemhogy ezt.

Röviden összefoglalva (természetesen) szuper volt a hétvége, és valamennyire ki is aludtam magam. Szombat délelőtt megvettem a maradék hiányzó cuccokat, ami kb. az egész délelőttömet elvitte, délután aludtam, és este elmentünk az Ile de la Citére inni. Úgyhogy a francia borokat bátran mondhatom, leteszteltem, nem mintha nagy szakértő lennék. Én egy olyan fehérbort vettem, ami chardonnay és még 2 típus keveréke volt, és nagyon finom, csekély 5 euróért, de láttam kb. 105-ért is, úgyhogy lehet válogatni. Ma meg bejártam a Montparnasse temetőt, ahol legnagyobb meglepetésemre sok zsidó sírt is találtam (és mindenféle távol-keleti is, ezt hozzá kell tennem). Nem tudtam, hogy vegyes temető is létezik, úgy látszik, ez ilyen. A "celeb" sírokat nem is kerestem, inkább csak a hangulatért mentem. (Gyönyörű az idő, egyébként, és élvezet sétálni, csak már a lábam lejártam.) Útközben belebotlottam a csillagvizsgálóba (L'Observatoire), ami immár megszokott módon monumentális, és teljesen véletlenül abba a házba, ahol Simone de Beauvoir lakott. Utána elmetróztam a Latin negyedbe extra pitát enni, ami olyan, mint a mi gyros-unk, csak telenyomják sültkrumplival, és akkora adag, hogy utána nem tudsz megmozdulni. Szintén véletlenül belebotlottam abba a házba, ahol Picasso lakott, ami rögtön azzal szemben van, ahol XIII. Lajost királlyá kiáltották ki. Egészen elképesztő, mert nem csak hogy gyönyörűek a házak, de minden sarkon egy újabb látnivaló vár, és én egyre attól félek, hogy egyszer valakinek/valaminek neki fogok menni, mert mindig felfelé nézelődök, és nem előre.
Miután végigsétáltam a Szajna parton a Notre Dame környékén, megtaláltam a Mariage Freres boltot is, Timivel már megbeszéltük, hogy beülünk, és sétáltam egy csomót a Sorbonne környékén, ahonnan a St. Germainben lyukadtam ki (kb. minden út oda vezet). Elég érdekes, hogy iszonyat nagy itt a nyüzsgés vasárnap is, de csak bizonyos részeken, tudsz úgy végigmenni egy utcán, hogy nem jön szembe semmi, de ha eggyel lejebb mész, mozdulni sem bírsz a tömegtől.
Utána pedig elindultam a Place d'Italie-ra, ahol a mozi előtti találka volt, de közben véletlenül a Jardin des Plantes-be futottam bele, és ha már ott voltam, hát átsétáltam rajta, ha azt mondom, fantasztikus, azt mondjátok, unalmas vagyok.

A többiekkel egyébként Cédric Clapisch Paris c. filmjét néztük, teljesen hihetetlen még mindig, hogy én abban a városban lakom, amit a filmben láttam. Soha nem éreztem még így egy hely iránt szerintem, még Barcelona esetében sem, amiért pedig tényleg odavoltam. Kb. olyan, mint amikor az ember szerelmes valakibe, nem tudunk meglenni nélküle, és csak az élvezetet jelent, ha az utcán sétálhatok, nézelődök az ablakomból, stb.

Egyébként a közös mozizást én szerveztem, és a végére kb. 20 gyűltünk össze, és mindenki nagyon köszönte, mert tök jól sült el, szokásosan jó társaság gyűlt össze, akikkel egyébként is összejártunk a héten. Én 15 jegyet vettem elővételben, és féltem, hogy nem fog elfogyni, ehelyett még kb. 8-at kellett venni, és befoglaltuk a legjobb helyeket. Sciences-Po invasion!
Mozi után beültünk egy kis brasserie-be, ahol a pultos bácsi jó policy-jének hála mindenkinek jutott hely, sör, moules et frites (kagyló és sültkrumpli)és ingyen crepes. Ráadásul elkezdett nekünk magyarázni egy kicsit a negyedről, viccelődött, és megadta a barátja bárjának a címét, ami itt van a környékemen. Úgyhogy aztán mindenki teli hassal, elégedetten és jókedvűen távozott... hogy befejezze a holnapi háziját.

Ami a divatszekciót illeti, a legnagyobb bók, amit idáig kaptam, az a "You look like a parisienne" volt egy torontói csajtól, aminek nagyon örültem, bár én még mindig úgy érzem, van mit vásárolni... :) Ami a meglepő, hogy itt még a könyvtáros kisasszony is Dior szemüveget hord, amik kb. 200 eurónál kezdődnek... És a táskákról nem is beszélek.

Bevásároltam újságokból is, a napilapok szerencsére ingyen járnak a suliba, de vettem egy Le philosophe nevű hetilapot, amiben külön dossier van Izraelről, Amos Oz és ilyesmi, nagyon érdekes, és van benne egy pár francia gondolkodó, akitől jó lenne beszerezni ezzel kapcsolatos műveket. Aztán megvettem a Studiot is, ami egy mozimagazin, benne külön melléklettel az Oscarról és a Césarról (amit egyébként láttunk Timivel, mármint elmentünk a vörös szőnyeg mellett, ahol tömeg vártak a hírességekre) és egy hosszú cikkel a Kite Runner-ről, ami remélhetőleg a következő film lesz, amit megnézek.
Egyébként voltunk a suli könyvtárában, természetesen a szegedi sokkal jobb in terms of építészet és technológia (alig van valami komputerizálva), de a könyvektől kb. már most kettéálltam, pedig kb. alig láttam valamit. Ami vicces volt, hogy levittek minket a pincébe, ahol a könyvek vannak, és láttuk, ahogy a csöveken keresztül kis kapszulákba dobozolva megérkeznek a kikérő papírok. Tisztára Charlie és a csokigyár.

Ja és voltunk a suli étkezdében is, ami valami fura kártyával működik, amit fel kell tölteni. Ezeknek a mindenük a kártya és a feltöltés, még egy ún. mobicarte-ot is be kell szereznem a metróhoz, mert arra kell feltölteni a pénzt bérlet helyett, ráadásul a kölcsönzős bicikliket is azzal lehet használni - márpedig ha szép idő lesz, nekem feltett szándékom bicajjal járni a suliba (egyébként szerintem Budapesthez képest jobb itt a biciklis közlekedés).

Azt hiszem ezek voltak a legfontosabb és legérdekesebb dolgok. Elnézést kérek azoktól, akiknek emaillel lógok, igyekszem behozni a lemaradásom. Kárpótlásul (?) álljon itt pár kép.

Tekintve h fél 2 van és napok óta nem alszom, és holnap piknik és szombati buli, csak annyit mondok, h még mindig (egyre jobban) jól érzem magam, szuperjófej ÉS intelligens emberekkel találkozom (kevés kivétellel), ma egész nap jártuk a várost Timivel, a másik magyar lánnyal, még egy csövessel is összefutottunk, aki utánunk kiabált, h ő is magyar, még egyszer (de nem utoljára) bejártam a rue des rosiers-t, újabb zsidó boltokat felfedezve, meg a bldv st. michelt, amiről ady a kedvenc versemet írta. megtaláltam életem gucci napszemüvegét (lila, természetesen, óriási lencsékkel, de gyönyörű), nyitottunk bankszámlát, vacsiztunk egy görög helyen, ahol a 2. világháborútól kezdve a borravalóig mindent megvitattunk. találkoztam egy cseh sráccal, aki azonos ma-t csinál, mint én, és egy francoamerikaival, aki ugyanúgy crazy a közel-keletért, mint én. ja, a nyelvek közül már teljesen elveszek, magyar, francia, angol, spanyol, reflexből a francia jön, úgyhogy mindenhova belekeverem, szóval multikulti és "multilinguisztik" a javából.

Je l'adore!

Ezt Lilla kérdezte, mikor már 3 napja jártuk a várost, és még akkor is nevezetességekbe botlottunk, amikor nem akartunk, de komolyan. Pl. a Panthéonhoz, a Sorbonne-hoz és a St. Sulpice-hez teljesen véletlenül keveredtünk oda, ahogy a Café La Flore és a Café Deux Magot-hoz is (ide járt Camus és Sartre). Gyönyörű az idő, mindenki baguette-tel a hóna alatt rohangál (szóval írnom kell a Francia nők nem híznak írónőjének, hogy az egész könyve egy nagy kamu, de erről később részletesen), mindenki iszonyat trendi (úgyhogy hogy ne lógjunk ki nagyon, mi is gyorsan bevásároltunk egy-két cuccot), és ELKÉPESZTŐEN GYÖNYÖRŰ a város. És tudjátok, vannak olyan helyek, ahol rögtön otthon érzed magad, de van, ahol csak kevésbé. Na, Párizs az első csoportba tartozik, az első pillantásra beleszerettem, olyan, mintha tele lenne ígéretekkel (és jó dolgokkal). Idáig akárhol voltunk, mindenhol megállapítottuk, hogy imádnánk itt lakni, annyira szépek a házak, tiszták az utcák, és mmm de sok minden jóval van körülvéve :). De persze az én környékem is elég jó, 5 perc gyalog az eiffel torony, amit Lilla nagyvonalúan Párizs toronynak hív (az ittenieket pedig parizereknek), de az én utcám elég csendes, viszont minden van, és a lakás nagyon aranyos. Minél több mindent veszek, annál otthonosabban érzem magam, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy WC frissítő is hozzájárul ehhez az érzéshez. Vannak képeim, töltöm fel őket a Facebookra, és rengeteg mesélnivalóm van, hogy hol voltunk, miket láttunk, pl. az első nap kapásból belefutottam Alain Chabat-ba, aki egy igazi CELEB :) és a rue des rosier-i kóser falafelárusnál sorszámot kell húzni, mert akkora a sor, valamint rekord(rövid) idő alatt vettem telefont (kb. 5 perc volt az egész- igen, a lilát), ami miatt kettéálltam a francia ügyintézéstől.

Szóval gyakorlatilag Lillával a de király, de kemény, ezt nem hiszem el, úúú de durva, de szeretnék itt lakni, de honnan van ennyi pénzük, ez mennyire hangulatos hely, ide is menjünk be, úristen, én itt akarok élni mondatoknál nagyon nem jutunk tovább, kissé egyhangú lett a kommunikációnk.

A suli elkezdődött, vannak jóarcok, erről is később részletesen, és bár még csak welcome program van, egyból ránkzúdítottak egy 50 oldalas méthodologie-t, hogyan adjunk elő/írjunk/csináljunk minden egyéb dolgot itt a sciences-pon. szerencsémre a társaim ugyanúgy fölhördültek, mint én, hogy ez mi ez már, de mivel csoportmunka van, legalább ismerkedésre jó lesz. Ez valamit javít a helyzeten, de holnap akkor is könyvtáraznom kell 4 sorstársammal (kanadai*2, német, svéd) a szajna parti séta helyet.

To be continued, csak remélem addig nem felejtem el a dolgokat!! :)

Ja igen és tőlem 2 percre hetente 3szor van piac, és mindenféle hússajthalésegyébcucc van, rengeteg gyönyörű zöldség, gyümölcs és virág, fantasztikus!

Csak egy "mot", hogy megérkeztünk, élünk, a lakás így első látásra tök jó, a környék meg főleg, a város pedig GYÖNYÖRŰ. Ha lesz egy kis időm és energiám, írok, de az elmúlt napok eseményei és izgalmai, valamint a több órás szajna parti séta igencsak kimerített.

E mondatnak a szellemében alakítom a pakolásomat, ami valójában nem túl szerencsés. Egyelőre háború sújtotta övezethez hasonlít a szobám, festőien megbolondítva egy porszívógéppel. Most viszont úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet, hogy összeszedjem magam az utolsó roham előtt, valamint hogy elfogyasszak egy kávét a másnaposságomat enyhítendő. A "búcsúbuliról" (fényképek lsd. FB)legyen elég annyi, hogy kalandos volt, többek között kiderült, hogy kedvenc pultosfiúm, Peti már nem dolgozik az Triplában, de van helyette másik kedves pultosfiú. Megint ismerkedőest volt olyan szempontból, hogy vegyes volt a társaság, de viszonylag jól összejöttek az emberek, és a legfontosabbak számomra (egy-két kivételtől eltekintve) mind ott voltak, aminek nagyon örültem. Az elfogyasztott alkoholmennyiség pedig abban segített, hogy ne sírjam el magam, amikor elköszöntek tőlem.

Összességében a következő mondható el számokban (avagy mi nyomja az erasmusos vállát[fizikai értelemben vagy sem]):

1. Dolgok, amikért nevetségesen sokat fizettem
- 2200 ft Fax postáról külföldre (jó, ez az én hülyeségem volt, elfelejtettem hazavinni a learning agreementet)
- 2600 ft bélyeg, hogy a pázmány a párizsi címemre küldje az értesítést, megkaptam-e a kedvezményes tanrendet
- 1000 ft, hogy a pázmány egyáltalán belenézzen az erre vonatkozó kérelmemre
- xxxxx ft biztosításra, amit végülis Gigire hallgatva az AXA-nál kötöttem

2. Dolgok, amikért nevetségesen sok időt álltam sorba
- 1,5 órát TAJ kártyáért és Eus biztosítási kártyáért
- összesen kb. 1,5 órát a postánál, de ebben nem ez a durva, hanem hogy elmentünk Lillával a Nyugatinál lévőbe, hogy szerezzünk meghatalmazásos papírt, ahol azt mondták, a postás pecsételi le, de elolvastuk a papírt, és láttuk, hogy nem, így következett a Váci utcai, ahol elküldtek minket a Gönczi Pál utcai postába, ahol azt mondták, jobb lenne, ha elmennénk az Ecseri útra, amire mi azt mondtuk, hogy szerintünk meg jobb lenne, ha elintézné ott és akkor, pont.
- 30 percet a TO-n, dehát ez nem újdonság, csak hogy leadjak két papírt.
- 7 napja várok arra, hogy Molnár Tamás válaszoljon arra az emailemre, amiben erre a hétre kértem tőle időpontot letenni a különbözeti vizsgát nemzetközi jog 2-ből(bár nem sorbanállás, de várakozási idő)

3. Dolgok, amik nevetségesen sokan vannak (vagy semmi keresnivalójuk egy bőröndben)

- két 20 kilós és egy 16 kilós bőrönd (ez utóbbit az öcsém hozza utánam)
- 8 doboz gyógyszer (állítom, ha folyamatosan szedném a kintlétem alatt, akkor sem fogyna el)
- 12 pár cipő (emlékszem, a prágai AIPES program alatt az egyik lány magyarázta, hogy 30 pár cipőt hozott, amire majdnem elkezdtünk szörnyűlködni a barátnőimmel, de még mielőtt megtehettük volna, egy másik lány megszólalt: "Csaaaak?" - és komolyan gondolta)
- 5-6 könyv. Ezeknek a számát kellett leginkább leredukálnom, legnagyobb bánatomra, így pl. a szótáraim is itthon maradnak az értelmező kivételével. A héberkönyvemet természetesen viszem, bár szerintem az önmagában van 5 kiló. Szakácskönyvek közül egy Stahl és a Jewish Cookery Bookom jön (nem mintha ebből valaha főztem volna). A regényeket még nem szűrtem át, de tuti, hogy Az Órák velem tart, ahogy az Örkény egypercesek is, de legalábbis egy Eszterházy, valamint még be szeretném fejezni az Ajvét Lugosi Viktóriától, de a Kilenc magyarnak sem értem a végére. Jön Stephen Clarke elmaradhatatlan Talk to the Snail-je, de édesapám viharvert klasszikusát, a Franciaország c. Pannónia kiadványt itthon hagyom, bár a szocialista építészet remekműveinek jobb leírását valószínűleg sehol sem találnám meg. Még az Ida regényén gondolkodom, és a Diadalív árnyékábanon gondolkodtam, de apa rámutatott, hogy egyszerűbb, ha kint megveszem, és akkor végre eredetiben is elolvashatom. Vettem egy angol könyvet, Reading Lolita in Tehran, ami a tomboló Irán- mániámhoz most pont passzol, és állítólag nagyon jó, meg apa a kezembe nyomta Hankiss Elemér Diagnózisok c. művét is, mondván "it's a must". Hmm... Lehet, hogy mégsem 5-6 lesz??
- 20 film és még több zene, mostly az MP3 lejátszómon, többek között olyan klasszikusok, mint a Csinibaba (honvágy esetén tökéletes) és az az Üvegtigris (rosszkedv ellen).
- 1 párna: ki az a hülye rajtam kívül, aki annyira ragaszkodik a párnájához, hogy magával viszi??
- 1 zacskó paprika: ez igazából nem tudom, hogy sok-e vagy kevés. Egy szegedi lány paprika nélkül Párizsban?? Ez még viccnek is rossz. :D
- 2*50 g tea. Újfent: ki az az agyament, aki teát visz Párizsba, amikor így is alig fér be a bőröndjébe? Hiába, a Big Ben teái gyakorlatilag a lónyay str.-i lakás fogalmi elemeivé váltak (for whatever that means), így a tejbubi és az irish morning alap, hogy jön velem. Ráadásul nagyon kedvesek voltak (mint mindig) a teázóban, és azt tanácsolták, látogassam meg a Mariage Freres nevezetű helyet Párizsban, mert ott a legjobb a tea (Maison de thé á Paris depuis 1854, http://www.mariagefreres.com/)

Tehát mint láthatjátok, nagyon nehezen válok meg a szokásos itthoni környezetemtől, bögrétől kezdve mindent magammal szeretnék vinni, de már ruháimat és átválogattam kétszer, hogy kevesebb legyen, úgyhogy valahol meg kell húzni a határt. Csak az a furcsa, hogy bár rengeteg fölsőt, zoknit, szoknyát stb. elpakoltam, még mindig tele vannak a szekrények. Csak tudnám, kinek a ruháival??! :)