How I became a tourist (guide)

Mialatt szerdán három barátom távozott Beauvais-n keresztül Budapestre, másik kettő már buszozott a Porte Maillot felé, bőröndjükben napsütés, kefír, Cserpesi joghurt, pálinka és Szamos marcipán (ez itt a reklám helye). Bár engem rendkívül megviselt a Sacré Coeur-ös tömeg és a Notre Dame előtti sorbanállás, felülkerekedett rajtam az öröm, hogy látom őket, és újult lendületettel vetettük magunkat a Párizs "kommersz" verziójába - bár én igyekeztem egy-két off track látványosságot is belecsempészni.

A Champs de Mars-i esti piknik is a must : megfelelő mennyiségű és illatanyagú sajttal, borral és bagettel felszerelkezve vártuk, hogy kigyulladjanak a fények (mármint a Tour Eiffel fényei). Utána kötelező séta a Szajna parton, Louvre piramis, satöbbi, míg egyikük arról tartott előadást, hogy Leonardo miért volt rákattanva Mona Lisára. (Utána a Lonely Planetből megtudtuk, hogy Leonardo meleg volt, ami egy kicsit aláásta a teória hitelességét.)Következő este a Montparnasse torony tetejéről fényképeztük a város fényeit egy kiadós indiai vacsora után. A péntek esténk kissé kalandosra sikeredett, ugyanis miután összetalálkoztunk a Diadalív aljában, a Bastille felé vettük az irányt. Az ötlet az volt, hogy a "bulinegyednek" számító rue de Lappe-on beülünk valami jó kis helyre. Azonban odafelé a metrón egy pár drogos/részeg fekete elkezdett randalírozni a metrón. Ennek keretében engem elkezdtek fogdosni, hogy hello baby you are sexy ésatöbbi, mire én elrántottam a karom, és meglehetősen agresszíven közöltem vele franciául, hogy vegye le rólam a kezét. Na ez az, amit nem kellett volna: innentől kezdve az egész elfajult, és még inkább nem hagytak békén. Amikor pedig ignoraltuk őket, engem lek****ztak, az egyik magyar barátomat kezdték el inzultálni (tekintve, hogy ketten voltunk lányok és ő egyedüli férfi), közölvén vele, hogy elvágják a nyakát. Mindezt úgy, hogy tele volt a metró körülöttünk.
Így a Brasserie Sansculotte-ban eltöltött vacsoránk meglehetősen borús/feszült hangulatban telt, és rövidre sikeredett. Én azon a véleményen voltam, vagyok, hogy ezek a dolgok minden városban előfordulnak, Pesten is; a barátomnak viszont, érthető módon, ez véglegesen összekötődött Párizzsal, amit nagyon sajnálok, mert ez egy dolog a millió másik mellett, amik viszont igenis széppé és élvezhetővé teszik a várost.

Szombat reggel a kedvenc brunch helyemen, a Montmartre környékén Café qui parle-ban ettük halálra magunkat: croissant, pain au chocolat, café, jus d'orange, saláta, fromage, charcutrie, sokféle házi lekvár és méz....... Az energia kellett is, mert a Place des Ternes után a Place Pigalle-tol a Place de Clichy-ig sétáltunk (nekem ez már kezd rendszerré válni, le sem írom miket láttunk, mert kettővel ezelőtt postoltam), és a Gare St. Lazare-ban hagytuk, hogy jó turista módjára ablaktól ablakig küldözgessenek minket a Fontainebleau-ba szóló jegyért. Mivel a brunch eddig tartott ki, a Grande Mosquée de Paris-ban tankoltunk fel arab sütiből és mentateából, miközben folyamatosan attól rettegtünk, hogy a körülöttünk repkedő verébsereg mikor dönt úgy, hogy a mi irányunkba fog pottyantani. A Mecset keretje legnagyobb megelégedésemre ugyanannyira lenyűgözte a két barátomat, mint engem, mikor először jártam ott, és amíg ők az épületet, a csempét és a Kába kő irányába mutató kiírásokat fényképezték, én (szinte) kizárólag az udvarban rohangáló kisgyerekekre koncentráltam, akiket szemmel láthatóan hidegen hagyott a hely szent jellege, és önfeledten ölték egymást - a kislányokkal az élen.
A Mecset után egy másfajta templomban kötöttünk ki, méghozzá a kapitalizmus templomában: a Champs Elysée-n francia filmeket és quiche hozzávalókat vettünk, majd a (már szintén sokat emlegetett) avenue de Montaigne-en hagytuk, hogy a legfiatalabb útitársunk kiélje a luxusmárkák iránti csodálatát (ismerős?!), és minden kirakatot megörökítsen. Az este Hogyan készítsünk quiche-t? leckével, egy üveg borral, és egy Audrey Tatou filmmel (Hors de prix) zárult.

Lévén a hónap első vasárnapja, a Fontainebleau-i látogatásunk csak a vonatjegy árába került. A kastélyhoz busszal jutottunk el a vonatállomásról, egy csapat távol-keleti és amerikai turista társaságában. Csak hogy ne lógjunk ki közülük, a kastély kertjében több fénykép sessiont lezavartunk, mielőtt besétáltuk volna az egészet. Maga a Chateau a XII. században épült, aztán IX. Lajos és I. Ferenc is újjáépítette; II. Henrik, IV. Henrik és Medici Mária (akinek a Luxemburg kert is épült) kibővíttette. A Lonely Planet információ szerint itt lógott eredetileg a Mona Lisa, s egyike volt azon kevés chateau-knak, amelyek nem rongálódtak meg a Révolution alatt. I. Napóleon kedvelt "rezidenciája" volt; jóval később, a náci megszállás alatt a németek főhadiszállásaként is szolgált, valamint volt NATO headquarters is (ez utóbbi a Lonely Planet szerint 1945 és 1965 között, bár tekintve, hogy 1945-ben még nem volt NATO, ezt nem tekintem hiteles információnak).
Nem tudnám pontosan visszaidézni a látottakat, de I. Ferenc, XIII. Lajos, Ausztriai Anna és Marie Antoinette bizonyosan ott hagyták a nyomukat. Láttuk ugyanis azt a szobát, ahol Lajos megszületett; M. A. hálószobáját; az I. Ferenc tiszteletére épült hatalmas hallt, tele sárkányokkal és címerekkel. Láttunk tróntermet, fogadószobákat, királyi hálószobákat, egy 14 000 kötetes könyvtárt, báltermet, házi kápolnát... és pompát, luxust, selymet, aranyat, csillárokat, tömény fényűzést, de annyi, hogy végül szédült tőle a fejünk. Mindenképpen érdemes megnézni, mert a kert gyönyörű, a Foret óriási, és a kastély is lélegzetellálító a maga nevében - Versailles-hoz hasonlóan.
A napot egy japán étteremben fejeztük be, hasonlóan ahhoz, amelyikről pár posttal lejebb szó volt; utána a luxus egy másik, modern fajtáját ittuk be a Vendome téren (mely, mint kiderült, nyolcszögletű, és az oszlop tetején Napóleon van római császárként ábrázolva, mely szobor az austerlitzi csata után készült), mielőtt hazafelé vettük az irányt.

Nem engedhettem el úgy a barátaimat, hogy nem ittunk Happy Hour cocktailt (munka után éhgyomorra egyből kettő a garantált jókedv), nem ettünk gyros-t a legjobb gyros-osnál a St. Michel negyedben és nem kóstoltattam meg velük az Amorino fagyit. Ez utóbbi vásárlása után minden egyes alkalommal felteszem magamnak a kérdést: 1, lehetséges lenne e kizárólag fagyin élni? 2, ha választani kellene a szex és a fagyi között, én melyiket választanám? Mindenesetre ez alkalommal nem ezen elmélkedtem, tekintve, hogy ismét a Szajna parton tettünk egy hosszú sétát hazafelé, érintve a Pont des Arts-t, az Académie Francaise-t és a Musée d'Orsay-t.

Az utolsó este visszatértünk a Mecsetbe vízipipát szívni, a kuszkusz-szűz barátnőmmel megkóstoltattuk a kuszkuszt, és egy újabb francia filmmel (Jeux d'Enfants) búcsúztattuk egymást - tekintve, hogy addigra mindannyian halálosan elfáradtuk az egész hetes alkohol/étel/séta- mennyiségtől.

A vendégek azért jók, mert hoznak egy darab otthont Neked - és itt nem csak a napsütésről vagy a kefírről beszélek. A magyar beszéd, a közös poénok (Aranka, szeretlek), a táborozás hangulat, a közös emlékek... Mindegyiktől olyan, mintha ott lenne az a védőháló körülötte, ami valójában külföldön annyira hiányzik. Ráadásul ha olyan valaki jön, akinek élvezet magyarázni, mesélni, az külön élvezet. Sőt, ha olyan a látogatód, hogy még hozzá 100 kérdést tesz fel (és itt ez volt a helyzet, ti. mit jelent az, hogy Louvre; van-e marokkói művelődési központ?; igaz, hogy nyolcszög alakú a Vendome tér?; miért épült a Grande Mosquée? stb), akkor az hozzájárul ahhoz, hogy még többet tudj meg arról a városról, ahol élsz, s ahol egyes dolgok annyira evidenciáknak tűnnek, hogy fel sem teszel magadnak ilyen kérdéseket.

Így aztán szerdán anyagilag, szellemileg és fizikailag kimerülten, de sok ismerettel, nevetéssel, insider poénnal és nem kis szomorúsággal vettem búcsút a barátaimtól azzal, hogy már csak három hét, és én is otthon vagyok. Budapesten-otthon.