Amíg a halál el nem választ

Eredetileg egy érdekes megfigyelésemről akartam írni a rasszizmusról Franciaországban, de most kaptam a hírt, hogy meghalt édesapám egyik kedves barátja, becenevén Csini. Mivel személyesen nincs módon leróni a tiszteletemet, és mert modern kor gyermeke vagyok, ezt a postot az ő emlékének ajánlom. Egyben pedig bemutatásra kerül a külföldi élet legnagyobb hátránya.

Ilyen alkalommal nem lehet nem személyesnek lenni, és több gondolat kavarog a fejemben. Bár nem szívesen teszem közzé a világhálón a személyes emlékeimet, talán egy-két szót mégis, a megemlékezés kedvéért. Csiniről elsősorban az a szó jut eszembe, hogy aranyifjú; az, amikor egy vendégségben a kisfia megkérdezte az öcsémtől, hogy "Te, figyelj már, ki az a Csini?!"; Csini az uszodában, fürdőköpenyben, széles mosollyal, napbarnítottan; Csini apáék baráti társaságában a többi volt vízilabdással, és ő mindenkinél tíz évvel fiatalabbnak néz ki; Csini, amint hozzánk telefonál, és mindig azt hiszi, hogy anya az, közben én. Csini és a kisfia, aki az öcsémnél fiatalabb, és a lánya, aki nálam alig idősebb. Olyan természetes velejárója volt a szegedi életemnek, hiszen a születésem óta ismertem, látott felnőni, és édesapám baráti körébe tartozott - akinek az állandó jelenléte ugyanolyan evidencia, mint a szüleimé.

A sors iróniája, hogy két héttel ezelőtt a Pere Lachaise-ben azon gondolkodtam, hogy mennyiszer nincs alkalmunk elköszönni a szeretteinktől, és csak amikor elmennek, akkor jövünk rá, hogy mit is veszítettük. Csini esetében senki sem számított rá, hogy másnap nem lehet majd elérni telefonon, és hogy többet nem mosolyog ránk a szokásos jókedvével, és senkinek nem volt alkalma elköszönni tőle. A szörnyű és rettegett "akkor még nem tudtam, hogy utoljára beszélek vele" esete.
Nem is emlékszem, én mikor láttam utoljára; nem tudom, édesapámmal hogyan váltak el egymástól... de a hirtelen üresség mindennél hangosabban beszél, és az ember arra vágyik, bár csak lett volna lehetősége arra, hogy tudtára adja a másiknak - még ha utoljára is - hogy mit jelentett az életében.
Lassan, ólálkodva felkúszik az ember gerincén a félelem, hogy mi lesz, ha ő sem tud elköszönni majd a szeretteitől, azoktól, akik a legfontosabbak a számára. Talán többször kellene tudtukra juttatni, hogy nélkülük az élet nem lenne ugyanaz, és hogy mennyire szeretjük őket.

Aki külföldön lakik tartós jelleggel, annak pedig ennek kapcsán eszébe jutnak az álmatlan éjszakák, amikor egy-egy családtag betegségén aggódva forgólódik, és átkozza magát, amiért nincsen ott, hogy első kézből értesüljön a fejleményekről, támogassa a beteget, és legyen kéznél minden eshetőségre. Amikor nem értesítik egy balesetről, mert nem akarják felidegesíteni feleslegesen. Amikor a következő napra néz repülőjegyet vagy vesz ki szabadságot, mert már nem bírja a bizonytalanságot, és mert jobban aggódik, mint az otthoniak.

All this to say, hogy a külföldi lét legnagyobb hátránya, akármilyen furcsán hangzik is, hogy nem vagy otthon. Bizonyára vannak, akik kevésbé aggódnak, kevésbé kell aggódniuk a családjukért. Azonban sokan vagyunk, akik hol erős, hol halványuló lelkiismeret-furdalással küzdünk, amiért nem vagyunk otthon, amikor kellene; hogy tehetetlenek vagyunk; hogy bármi történhet a szeretteinkkel, és mi nem vagyunk ott.

És hiába van éjjel-nappal bekapcsolva az ember összes telefonja, semmi nem adja meg azt a nyugalmat, mintha egy országban, egy városban, egy fedél alatt van a legfontosabbakkal.