Az utolsó napok

Bizonyára Murphy akarta, hogy az utolsó napjaimat Párizsban a négy fal között töltsem. Semmi komoly bajom nincs, biztos valami megfázás, de az uralkodó pánikra való tekintettel úgy döntöttem, inkább itthon lábadozom, semmint hogy utána ne engedjenek be (ill. ki) az országból.

Azért jutott idő egy vacsorára és egy mozira a kedvenc munkatársammal. A vacsora a Butte aux Cailles negyedben volt, a 13. kerületben, ami híres a hangulatos bárokról és a közelben húzódó kínai negyedről. Mi a népszerű Chez Gladine étterembe ültünk be, ahol 9 euróért akkora salátát kapsz (hússal, tojással és mindennel, ami kell), hogy utána mozdulni se tud az ember.

Szombaton még tettem egy utolsó kört a St. Michelben, ahol a Gibert Jeune könyváruháznak eladtam azokat a könyveimet, amelyektől nagy nehezen úgy döntöttem, megválok. Utána megettem az utolsó adag Amorino fagyit, ami talán csak a szegedi A Capella tud majd kárpótolni, és a St. Germainen elsétáltam a Sciences Po-ig. Rengeteg emlék jutott eszembe az első napokból, anélkül, hogy direkt kerestem volna őket, és láttam magunkat, a sok lelkes Erasmusost, ahogy magunkévá tesszük a quartier-t. Feledhetetlen emlékek ezek.

Végre, először és utoljára vásároltam egyet a Bon Marchéban, ma pedig a Marais-ba megyek (igen, igen, falafelt enni), ezzel adva keretes szerkezetet a párizsi életemnek. Amikor ugyanis Lillával először megérkeztünk Párizsba, másnap az első utunk ide vezetett.

Egyrészt a betegség miatt, másrészt a rengeteg intéznivaló miatt nem tudom felfogni, hogy itthagyom ezt a várost. Valószínűleg az is benne van, hogy nem is akarok rá gondolni, és minden alkalommal, amikor valami összegzésfélét próbálok csinálni, az agyam ellenáll.

Ha mégis kellene valami összefoglalót írnom, az valami ilyesmi lenne:

Ami legjobban fog hiányozni:

- a párizsi metró illata
- a Rue des Rosiers
- Caro barátnőm
- az exem baráti társaságával töltött koris délutánok és borozások az Au Progres-ben
- a kilátás a Défense-ból a Champs Elysée felé
- a Pompidou központ!!!
- az, hogy Madame-nak/ Mademoiselle-nek hívnak, és Bonne journée-t kívánnak, és egyáltalán, van modoruk az embereknek (egy-két kivételtől eltekintve)
- a multikulturalizmus
- a francia filmek
- a sajt és a bor
- az open relationship mentalitás
- a francia fiúk charme-ja
- a város kulturális pezsgése
- a Concorde tér a naplementében
- az Eiffel torony!
- a Pere Lachaise ledugott sarkai
- a párizsi háztetők!!
- az erkélyem és a kilátás az erkélyemről
- a képtelen s egyben humoros szituációk előfordulásának nagy valószínűsége

Ami nem fog hiányozni:
- az open relationship mentalitás
- a viccek Közép- és Kelet-Európáról
- a francia fiúk pofátlansága
- a rengeteg kéregető
- a rengeteg turista
- a francia arrogancia
- a francia orvosok
- a 19. kerület
- a rendszeres sztrájkok
- a párizsi lányok vizslató tekintete és hogy minden más lányt konkurenciának fognak fel
- az uralkodó individualizmus
- a francia humor

Amit sosem fogok megérteni:
- miért beszélnek olyan sokat
- miért beszélnek olyan hangosan
- miért gondolják, hogy mindig nekik van igazuk
- miért vannak meggyőződve arról, hogy a baguette a világ minden más kenyére felett van
- miért nem engedik előre a nőket a férfiak (na jó, ezt érteni értem, csak elfogadni nem tudom)
- miért támogatják Palesztinát, amikor nagy a rasszizmus az arabokkal szemben
- miért van minden sarkon gyógyszertár
- miért jour férié augusztus 13-a
- miért állnak sorba egy étteremben akár esőben is, ha a mellette lévőben vannak szabad helyek
- miért müzlis tálból isszák a kávét/teát

...

Ilyenek. De még biztos eszembe fognak jutni dolgok, ezek csak a legevidensebbek. Azt is érdekes lesz látni, hogy ez hogyan változik majd pár hónap távlatából.

Amikor a St. Germainen sétáltam, és rájöttem, hogy többet nem jöhetek el ide minden vasárnap délután, az jutott eszembe, mennyire bolond vagyok, hogy valamennyire is elvágyódtam innen. Azonban a templom előtt egy jazz banda játszott, és arra gondoltam, hogy igen: ha Woody Allen lenne az életem filmjének rendezője, ez lenne a tökéletes zárójelenet. A zenészek ugyanis azt játszottak, hogy "Hello Dolly.. hello, Dolly... it's so nice to have you back where you belong..."

It's so nice to go back to where I belong. Indeed.