Eredetileg egy érdekes megfigyelésemről akartam írni a rasszizmusról Franciaországban, de most kaptam a hírt, hogy meghalt édesapám egyik kedves barátja, becenevén Csini. Mivel személyesen nincs módon leróni a tiszteletemet, és mert modern kor gyermeke vagyok, ezt a postot az ő emlékének ajánlom. Egyben pedig bemutatásra kerül a külföldi élet legnagyobb hátránya.

Ilyen alkalommal nem lehet nem személyesnek lenni, és több gondolat kavarog a fejemben. Bár nem szívesen teszem közzé a világhálón a személyes emlékeimet, talán egy-két szót mégis, a megemlékezés kedvéért. Csiniről elsősorban az a szó jut eszembe, hogy aranyifjú; az, amikor egy vendégségben a kisfia megkérdezte az öcsémtől, hogy "Te, figyelj már, ki az a Csini?!"; Csini az uszodában, fürdőköpenyben, széles mosollyal, napbarnítottan; Csini apáék baráti társaságában a többi volt vízilabdással, és ő mindenkinél tíz évvel fiatalabbnak néz ki; Csini, amint hozzánk telefonál, és mindig azt hiszi, hogy anya az, közben én. Csini és a kisfia, aki az öcsémnél fiatalabb, és a lánya, aki nálam alig idősebb. Olyan természetes velejárója volt a szegedi életemnek, hiszen a születésem óta ismertem, látott felnőni, és édesapám baráti körébe tartozott - akinek az állandó jelenléte ugyanolyan evidencia, mint a szüleimé.

A sors iróniája, hogy két héttel ezelőtt a Pere Lachaise-ben azon gondolkodtam, hogy mennyiszer nincs alkalmunk elköszönni a szeretteinktől, és csak amikor elmennek, akkor jövünk rá, hogy mit is veszítettük. Csini esetében senki sem számított rá, hogy másnap nem lehet majd elérni telefonon, és hogy többet nem mosolyog ránk a szokásos jókedvével, és senkinek nem volt alkalma elköszönni tőle. A szörnyű és rettegett "akkor még nem tudtam, hogy utoljára beszélek vele" esete.
Nem is emlékszem, én mikor láttam utoljára; nem tudom, édesapámmal hogyan váltak el egymástól... de a hirtelen üresség mindennél hangosabban beszél, és az ember arra vágyik, bár csak lett volna lehetősége arra, hogy tudtára adja a másiknak - még ha utoljára is - hogy mit jelentett az életében.
Lassan, ólálkodva felkúszik az ember gerincén a félelem, hogy mi lesz, ha ő sem tud elköszönni majd a szeretteitől, azoktól, akik a legfontosabbak a számára. Talán többször kellene tudtukra juttatni, hogy nélkülük az élet nem lenne ugyanaz, és hogy mennyire szeretjük őket.

Aki külföldön lakik tartós jelleggel, annak pedig ennek kapcsán eszébe jutnak az álmatlan éjszakák, amikor egy-egy családtag betegségén aggódva forgólódik, és átkozza magát, amiért nincsen ott, hogy első kézből értesüljön a fejleményekről, támogassa a beteget, és legyen kéznél minden eshetőségre. Amikor nem értesítik egy balesetről, mert nem akarják felidegesíteni feleslegesen. Amikor a következő napra néz repülőjegyet vagy vesz ki szabadságot, mert már nem bírja a bizonytalanságot, és mert jobban aggódik, mint az otthoniak.

All this to say, hogy a külföldi lét legnagyobb hátránya, akármilyen furcsán hangzik is, hogy nem vagy otthon. Bizonyára vannak, akik kevésbé aggódnak, kevésbé kell aggódniuk a családjukért. Azonban sokan vagyunk, akik hol erős, hol halványuló lelkiismeret-furdalással küzdünk, amiért nem vagyunk otthon, amikor kellene; hogy tehetetlenek vagyunk; hogy bármi történhet a szeretteinkkel, és mi nem vagyunk ott.

És hiába van éjjel-nappal bekapcsolva az ember összes telefonja, semmi nem adja meg azt a nyugalmat, mintha egy országban, egy városban, egy fedél alatt van a legfontosabbakkal.

Az utolso bejegyzesem utani penteken megerkezett ket evfolyamtarsam, hogy szerdaig boldogitsanak es hozzanak nekem a little taste of my sweet Budapest . A hetvege ennek megfeleloen olyan volt, mintha en is turista lennek Parizsban, aminek megvannak a jo es a rossz oldalai.
Hatranyok kozott tartom szamon az oriasi tomeget, ami engem, mint "helyit", pillanatok alatt fel tud bosszantani. Raadasul vasarnap ert be a Tour de France, ugyhogy meg a szokasosnal is nagyobb volt a felhajtas. De ezen kivul alig lehetetett haladni a Montmartre korul, a Notre Dame-nal mar a bejutasert is sorbanallas volt, stb. stb... Ez persze igy egyaltalan nem hangzik veszesnek, de valamiert en kulonosen nagy stresszhelyzetnek eltem meg, es a Tour de France beerkeztere ki sem mentem a Champs Elysée-re (es mar elore latom, hogy ki lesz az, aki ezt szentsegtoresnek tartja... ;) ).

Na de nem is a kellemetlen a pillanatok itt a fontosak! A fantasztikus az volt, amikor pentek este elvittem a tobbieket a mar-mar klasszikusnak szamito St.Germain negyedbe, megmutattam nekik Sartre, Camus es Beauvoir torzshelyet (La Flore es Les Deux Magots), utana le a Rue de Buci-Rue de la Seine vonalon a Pont des Arts-hoz, vegig a Szajna parton, at a Louvre piramisahoz. A Concorde teren a sajat reszegen-taxit-keritek-mindenki-elott anekdotaimmal szorakoztattam oket, a Grand Palais mellett a Pont de l'Alexandre III-t, az Invalidusokat es az Eiffel tornyot fenykepeztuk ejszakai kivilagitasban, es a Showcase mint a parizsi ejszakai elet egyik fenypontja is bemutatasra kerult. Mig nekem ez mar lassan "rutinna" valik, meg ha ez rosszul is hangzik, addig a barataim az avatatlanok szemevel szemleltek Parizs kincseit. Igy az o racsodalkozasuk es lelkesedesuk ram is atragadt, es friss tekintettel neztem a varosra. Kicsit olyan erzes (nem mintha nagy tapasztalatom lenne e teren) volt, mintha egy hosszu kapcsolatban mar kezded elfelejteni, hogy mit szeretsz a masikban, es egyszer csak hirtelen, valami kulso befolyas hatasara ismet racsodalkozol, hogy mennyire szerencses es szerelmes vagy, mert tied a vilag legcsodalatosabb embere.

Nos, igy ereztem en pentek este, amikor hazaertunk, es ez az erzes a hetvegen csak fokozodott, mert az osszes Parizs Top 10 spotot bejartuk. A teljesseg igenye nelkul voltunk a Montmartre-on Toulose Lautrec, Picasso es Dali (es Amélie Poulain) nyomdokain; a Diadaliven megtalaltuk a Gyor (Raab) feliratot, es racsodalkoztunk a korforgalomra (amiben nekem first-hand vezetesi tapasztalatom van, es erre buszke is vagyok :) ) es a Champs Elysée-re; a Notre Dame-ban rozsaablakokat fenykepeztunk es vizkopoket. A St. Michel etterem-kinalata helyett vegul az otthoni palacsintazast valasztottuk, ahol a - ird es mondd - MAGYAR, FIU baratom vallalta magara a fozest, en pedig a borvasarlast. Az estet a mar emlegetett Ile St. Louis-n fejeztuk be, es ami nekem alap, az nekik "igazi parizsi hangulat" volt - ezuttal azonban en elsosorban arra koncentraltam, hogy a magyar es a francia barataim kozotti kulturalis-nyelvi transition megfeleloen zokkenomentes legyen.

Napirenden volt meg a St. Sulpice, a Da Vinci kod egyik elhiresult szintere, ahol egy kiiras hirdeti, hogy itt keremszepen semmi Rozsavonal vagy Sion rendje nem volt. Integettunk egyet a Magyar Intezetnek a rue Bonaparte-on mielott letelepedtunk volna a Luxemburg kertbe; de az sem tartott sokaig, mert onnan a Marais-ba mentunk falafelt enni, ami az engem latogatoknak egy kihagyhatatlan program. Onnan mar csak egy ugras volt a Place des Vosges es a Bastille, levezeto ital az Oberkampfon, fagyi a Pompidou melletti posztmodern szobros szokokut oldalaban... aztan haza aludni, kimerulten a sok seta es a felfoghatatlan latvany utan.

A tobbieknek meg volt allokepessege a Louvre-on es a Musée d'Orsay-n is keresztulenni magukat, en egyelore tartogatom az eromet, ugyanis a ma tavozok helyett uj baratok jonnek, igy varhatoan a kovetkezo hetvegemet is azzal fogom tolteni, hogy valtakozva dunnyogom az orrom alatt azt, hogy elegem van a turistakbol fuj es hogy ez a vilag leggyonyorubb varosa. Hnaja... a kovetkezetesseg sosem volt az erossegem.

Szombaton az első napsugarakat kihasználva útba ejtettem a Père Lachaise temetőt (PL). It is as close as it gets to real nature and peace.
Először tavaly júniusban jártam itt, és úgy értem haza az akkori barátomhoz, hogy megtaláltam a Paradicsomot. Ő ezen jót nevetett, hogy ironikus, egy temetőre ezt mondani; ráadasul a PL állandoan tele van térképet forgató turistakkal, akik Jim Morrison es Oscar Wilde sírját keresik. Nos, én azóta egyszer szeptemberben szedtem itt gesztenyét, és most újra visszatértem, de jelentem, még egyiket sem láttam, és nem is hiányzik. Az én receptem a PL-hez: amint bemész, térj le a kacskaringós macskaköves útról, és vessz el a sírok között, lehetőleg minél jobban. A sírturizmus egyébként is rendkívül morbid dolog (bár a legjobb barátommal a Montparnasse temetőben mi is rákattantunk Brassai és Sartre/Beauvoir valamint Julio Cortazar sirjára). A hely hangulata akkor jön át, amikor majdem lecsúszol a borostyános domboldalon (a temető ugyanis egy dombon epült, és a "lepcsők" az oldalában ezeréves kövek, amiket az idő(járás) kissé veszélyessé tett, és gyakorlatilag vajmi kevessé teljesítik eredeti hivatásukat); találsz egy vélhetőleg többszáz éves sírkövet, amibe már gyökeret eresztett egy fa; véletlenül egy kripta mohalepte tetején (!) kötsz ki, ahonnan belátod a fél temetőt, és a hátadat valami jobb-nem-tudni-milyen kőnek vetve élvezed a fákon átszűrődő napfényt, hallgatod a lombok susogását (miközben azon gondolkodsz, hogy hogy lehet az, hogy sem Párizs zaja, sem emberi hangok nem hallatszanak oda).
A váratlan meglepetések között szerepel egy Nagy Imre emlékére állított sír magyar zászlóval; több, mauzóleumnak is beillő kripta azok mellett a kis építmények mellett, amibe egy ember is alig fér bele, egy-két piramis szomszédságában. A gyakorlott párizsi temető-látogatókat azonban nem lepi meg, hogy a keresztény sírok zsidó és muszlim nyughelyekkel keverednek, és hogy két alléval arréb pedig távol-keleti feliratokat látunk. (Magyarázatot ennek miértjére még nem találtam, személy szerint a híres francia laicitével [az egyház és az állam szétválasztása a lehető legnagyobb mértékben, minden vallás egyenlősege] magyaraznám.)

(Elnézést, de itt feladom az ékezetes betuk hasznalatat, mert haromszor annyi idobe telik, mire megtalalom oket a klaviaturan.)

A PL utan a 11. kerulet fele vettem az iranyt, ahol a Rue Oberkampf a "meno parizsi fiatalsag" gyulekezohely - hosnonk szempontjabol pedig azert erdekes, mert ezen a kornyeken lakik/lakott az osszes (volt) francia fiuja: ezekbe a barokba jart elso randizni es bulizni, itt csattantak el az elso parizsi csokok... ahhhh... :) A Café Charbonban viszont eloszor Bazsalikommal, az ocsemmel jartam, de utana visszatero vendeg lettem, es a kedvenc helyem a kornyeken. Bar a Café au Chat Noir sem rossz. A felsorolast sokaig lehetne folytatni, melynek valoszinuleg a szecesszios hangulatot es drum n bass bulikat otvozo La Bellevilloise lenne a fenypontja. Mielott leertem volna a monumentalis Republique terre, ugy dontottem, visszatertem ota eloszor es utoljara eszek egy kebabot, mert ez ugyanannyira must, mint meginni egy pohar feherbort az erkelyemen a naplemente es egy jo konyv tarsasagaban (szinten kipipalva). Ennek az lett az eredmenye, hogy amig en egy padon zsonglorkodtem az Evianos uvegemmel, a konyvemmel es a kebabbal a kezemben, egy bacsi odajott hozzam, hogy o orvos, es tudom-e, hogy az a hus, amit eszek, nagyon rosszat tesz nekem, es mellesleg a napszemuvegem is. Aztan koszont, es tovabballt... Nos, a napszemuveg lila (innentol kezdve szerintem vilagos szamotokra, hogy ez minden egeszsegugyi ervet felulir) es amugy egy vagyont fizettunk erte Bazsalikommal a Zadig&Voltaire-ben; a hus pedig persze, hogy nem egeszseges, de szegeny bacsi nem tudhatta, hogy amellett, hogy en ilyenre havonta egyszer vetemedem, a hangulatnak nincs testzsirszint mutatoja.

A kebab-kaloriakat azert egy hosszu setaval dolgoztam le Strasbourg St Denis es Bld Bonne Nouvelle fele, aminek altalam nagyra ertekelt feature-je, hogy keves a turista, es az igazi, "autentikus" Parizsba kapunk betekintest - legalabbis az egyik arcaba a sok kozul. A rendkivul koszos es rendetlen utcakon egymast erik az olcso boltok es a hamisitvanyokat arusito standok meg a konyvesboltok es az iiiiiigazi parizsi kavezok. A meg eszakabbra fekvo keruleteket leszamitva itt a legnagyobb a szinesboruek aranya: mig balra, a belvaros fele az arab-kozel keleti vonal dominal, addig jobbra, a montmarte fele az indiai negyed huzodik - mindket esetben a regionak megfelelo illatokkal, zajokkal, karomkodasokkal es arusokkal. Itt semmi nincs a Rue de Rivoli es a Champs Elysée csillogasabol es eleganciajabol, vagy a Pompidou kp es a St. Germain negyed intellektualis finomkodasabol - viszont annal eletszerubb.

Persze ez sem tart soka, mert hamarosan az Operahoz erkezunk, ami - leven Parizsrol van szo - rendkivul impozans latvanyt nyujt. Innen valaszthatunk, hogy a Madeleine fele megyunk tovabb a Bld. Haussmannon (Parizs foepiteszekent a sok szep epuletert minden este neki mondhatnek koszonetet) es a Galerie Lafayette-ben koltjuk el az osszes penzunket es meg annal is tobbet, vagy Amélie Poulain nyomaban eszakra indulunk a Montmartre fele.
En a Place Vendôme-ot celoztam be, ami eleg eles valtas volt a fent leirtak utan. Itt ugyanis nem csak az Igazsagugy Miniszterium talalhato (az ex-IUM, Rachida Dati, hatalmas botranyt kavart azzal, hogy o "rendelte meg" a szulese idopontjat, es csak ket nap szules-szabadsagot vett ki), hanem Cartier, Bulgari, Tiffany's, Chanel, Van Cleef & Arpels... es muremeknek beillo ekszereik, ami minden egyes alkalommal elgondolkodtat a gazdag ferj vs. herceg a feher lovon dilemman.

A vasarnap delelotti eso (mely elotte napokon at tartott es lassan a parizsi nyar mindennapos velejarojava valik) annyira lehangolt, hogy lazas pancake sutesbe "oltem banatom". Amikor mar ez sem segitett, anyukam ontotte belem a lelket skype-on. Vegul a facebookozast megunva az elso halvany napsugar lattan oromujjongasban tortem ki, es a Champs Elysee-re rohantam USA utikonyvet venni (a varva-vart nyaralas), es utana az egyik eszaki negyedeben, a Place de Clichy-tol nem messze a Rome metromegallonal csatlakoztam egy par baratomhoz, akik ott skate-eltek. Egy-ket gordeszkatrukk utan mar-mar szertartasosan sor kerult ra, hogy en is raalljak a deszkara, a fiuk pedig jokat nevettek, ahogy a ballerinamban probaltam egyensulyozni, nem elutni a jarokeloket es nem kitorni a bokam. A nagy izgalmakat egy kozeli kavezo teraszan pihentuk ki, a (parizsi) fiuk kedvenc elfoglaltsaganak hodolva: suttettuk magunkat a teraszon es az elmeno lanyokat ertekeltuk.

A het elejen nagy orommel lattam viszont egy sciences po-s baratnomet, akivel a diploma utani atmeneti allapot nehezsegeit es a 24 eves lanyok lelki bonyodalmait vitattuk meg eloszor a Les Etages-ban a Rue de Bucin (St. Germain), majd a Pantheon lepcsoirol az Eiffel toronyt nezve. Hasonlo volt a tema tegnap vacsora utan, amit edes hatosban koltottunk el a barataimmal egy igazi, autentikus japan etteremben az Operatol nem messze. A hely a rue St. Augustin-tol nem messze van (sajnos pontos cimet nem tudok mondani), es tenyleg igazi: a japan szakacsok elottunk keszitettek a vacsorat; no sushi; az etlap japanul, franciaul es angolul, de leginkabb a fotok segitenek a valasztasban. A sor oriasi, foleg, ha nagyobb tarsasaggal erkezik az ember, az etel viszont isteni, es az ar-ertek arany Parizs ezen a kornyeken ritkasagszamba megy. Ajanlom mindenkinek!

A parizsi nyaram mostmar kezd full speeddel beindulni, bar az idojaras inkabb osznek erzi magat, es hol esik, hol meg fulledt meleg van. Igy a beprogramozott piknikek van, hogy esoben vegzodnek, vagy pedig hazibuliva alakulnak. Na de mindent szepen sorjaban.

Mivel vegre semmi dolgom nem volt hosszu ido ota eloszor a szombatomat a kulturalis shabbat jegyeben :) a Pompidou kozpontban toltottem, az emlegetett Kandinsky es Calder kiallitassal – a muzeum maga fantasztikus, de tul sok volt a turista (ez viszont a nyari parizsi trademarkja, ugyhogy kezdek beletorodni).

Na, tehat ott tartottam, hogy Pompidou, utana vegig a rue de Rivolin, a Louvre mellett, keresztul a Jardin des Tuileries-n, ahol most valami improvizalt vidamkertet allitottak fel, oriaskerekkel, hullamvasuttal, meg mindennel, ami a nep szorakoztatasahoz kell. XIV. Lajos szegeny szobrai meg csak neznek.
A delutani sutisutes utan a Porte de Clignancourt-hoz mentem hazibuliba; ez Parizs eszaki reszen van, es itt lottek le a hires gengsztert, Messrine-t, akinek az eletebol nemreg szuletett film a hihetlen Vincent Cassel foszereplesevel. Otthon is ment, mindenkinek ajanlom. Eliszogattunk a tetoteraszon, szemben a Sacré Coeur-rel, majd leleptem, hogy tovabbmenjek az Ile St. Louis-ra egy masik barati tarsasagom piknikjehez csatlakozni. A Szajna partra ezen a kis szigeten egy olyan kerten keresztul lehet lejutni, amit estere lezarnak, igy a keritest atugorva jutottam be, es onnan mentem le, ahol a tobbiek vartak, es ahhonnan szembol az Arab Vilag Intezet es a Modern Szoborpark latszik – ez utobbinal minden este mas tancest van egesz nyaron, szamba, rumba, tango… elo zenevel… Szoval ott iszogattunk, mikor egyszercsak megjelent negy varosor, hogy mit keresunk itt, a park mar reg bezart. Mi persze mondtuk, hogy nem vagyunk parizsiak (en voltam az egyetlen, aki nem parizsi), es hogy a zaras elott erkeztunk, es nem tudtuk… satobbi. Akkor a rendor nagylelkuen azt mondta, hogy rendben, akkor csak ket szobali figyelmeztetest kapunk: egy, mert a park mar bezart, ketto, mert kozteren alkoholizalunk, es most leszunk szives innen kotrodni. Igazabol kb orulthettunk, hogy ennyivel megusztuk, foleg a barataim, akik kozul az egyik mar volt a hires-neves garde à vue-ben tobbszor (kb elozetes letartoztatas), amita z itteni rendorok eloszeretettel alkalmaznak barmikor barmire, tuntetes, bulik, stb alkalmaval. Anelkul, hogy reszletesebben kifejetenem, Sarkozy-t nem veletlenul vadoljak azzal, hogy rendorallamot csinal franciaorszagbol….
Vasarnap a Luxembourg kertben suttettem a hasam, utana pedig egy masik, gyonyoru, eldugott kis kertben a St. Germain negyedben, es azon elmelkedtem, h mit keresnek siralyok vasarnap delutan parizs elokelo belvarosaban (merthogy egy csomoan ott repkedtek felettem).
Hetfon senki nem dolgozott, mert masnap julius 14 –e volt, es a franciak imadjak “faire le pont”, vagyis kivenni a plusz egy napot, es lelepni videkre – es itt aztan nincs olyan helyette, hogy akkor szombaton dolgozunk. A lakotarsam szulinapi bulija egy tipikus francia “hazibuli” modell volt ismet csak, rengeteg kaja, sok bor, minden mertekkel, es mindenki haza az utolso metroval. (No judgement….) A nagy franciasag jegyeben a julius 14-emet en az Arab Vilag Intezeteben kezdtem egy palesztin modern muveszeti kiallitassal, aztan ismet csak Szajna part, ezuttal a Notre Dame fele, St. Michel es a Latin negyed, rengeteg turista es boquinistes (konyvarus), gyros es falafel mindenutt, na meg persze raquelette es cuisine traditionnel française…



De az este volt a legjobb, amikor felmasztunk az egyik baratom hetedik emeleti lakasaba a cseledfeljaron, szereztunk egy letrat, kitettuk a tetore, kimasztunk az ablakon es fel a tetore, es ta-da…. Ott volt egesz parizs a szemunk elott. En persze eloszor azt hittem, hogy ott fogok meghalni, annyira teriszonyom volt, de amikor elhelyezkedtunk egy uveg borral, es az egyik srac elkezdett gitarozni, korulottem pedig a parizsi tetok, hatam mogote a Sacré Coeur, elottem az eiffel torony es jobbra a la défense, akkor ugy gondoltam, hogy ennel tokeletesebb este nem letezik. A feloras unnepi tuzijatek fantasztikus volt, sajnos nem tudom eleg jol leirni nektek, de ha minden igaz, kapok kepeket, es akkor felteszem. Jott az Eiffel toronybol, elotte, mogule, kek, feher, piros, arany…. Szoval fantasztikus volt. Az egesz annyira keptelenul gyonyoru volt, ott a hazteton a legjobb itteni barataimmal, hogy alig tudtam felfogni. Meg most is olyan, mintha egy film lett volna….

2008 majusa ota itt egy bejegyzes sem szuletett, viszont tekintve, hogy hamarosan "orokre" (?) elhagyom a fovarost, igenyem tamadt ra, hogy ismet megorokitsem az elmenyeimet. Hat ime....

Szoval aki meg nem ertesult volna, rendben megerkeztem, bar a repterrol meg inteztem egy telefont, hogy biztos nem fordulhatnek vissza. Raadasul kesett a gep, szoval en ezt is isteni jelnek vettem :) Na de vegulis felszalltam, az irie maffia nevu zenekar tagjaival egyutt, es ok, meg a hulla faradtsagom segitettek àt azon, hogy az utazast szomorkodas nelkul toltsem el.

Sandrine, a lakotarsam a nyakamba ugrott, amikor meglatott, es tokre orult nekem, a szobam a regi, semmi nem valtozott a lakasban sem, csak a novenyek haltak meg, de sebaj, vettunk ujakat. Vasarnap delutan elmentem setalni az egyik kedvenc kornyekemre, a St. Germain negyedbe, a Luxemburg kert fele, elveztem a napsutest, es azt haluztam, hogy magyarul beszelnek korulottem az emberek – ez eleg fura volt. A vasarnap esti nagy baratokkal valo egymasra talalasbol persze semmi nem lett, mert en meg a szombati buli hozomanyakent este 9kor bealudtam, hogy masnap 9re ott viritsak a HR-es neninel. Persze a metron aramszunet volt, meg sok jo pasi, ugyhogy gondoltam is, hogy isten hozott ujra parizsban – ugyanis ezen a metron kb. Minden masodik nap van valami gubanc (ami azert is elonyos, mert ha elaludtam, akkor is mondhatom, hogy a metro miatt kestem…). Mivel a Defense-ban dolgozom, feltoltodtem a Diadaliv latvanyaval (a regi es az uj is latszik innen, mindkettonek megvan a maga szepsege), es rohantam dolgozni. A fonokom nagyon orultek, hogy latnak, es tenyleg kedvesek es erdeklodoek voltak, gratulaltak a vizsgaimhoz es elraktaroztak a doboz csokikat, amiket Pestrol hoztam nekik. Azota volt egy negyoras es egy ket es feloras meetingem a fejesekkel, az egyik a francia kulugyminiszterhez rohant a megbeszeles utan, a masik haza a farmjara az ujszulott kiscsirkeihez, a harmadik meg nem tudom hova, de a ki sem latszott a blackberry-jebol. Elkepeszto egyebkent, hogy szerintem egyik sem volt kulonosebben intelligens, kiveve a kulugy kepviselojet es a francia fejlesztesi ugynokseget, megis nagyon magas beosztasu emberek, es hihetetlen az az alszenteskedes es ketszinuseg, ami ott atjott. Raadasul mindegyik iszonyatosan rosszindulatu, de foleg rendkivul bekepzelt volt, marmint olyan ertelemben, hogy mindegyik meg volt gyozodve a sajat fontossagarol. Persze lehet, hogy ez otthon is vagy, nem ismerem, es az enszben is talalkoztam hasonloval, mindenesetre ez eleg jo ellenpelda, mind professzionalis, mind emberi szempontbol.

Az esteket altalaban a barataimmal toltom, bar egyelore a szobamban uralkodo kaoszt probaltam konszolidalni, elpakolni, kimosni a palinkaszagu ruhadarabjaimat (nana, hogy kiomlott a palinka a borondben, anyukam tesztelesenek ellenere), es egyaltalan, felfogni, hogy itt vagyok. Ez a legfurcsabb, ugyanis teljesen otthon erzem magam, az, ahogy munkaba jarok, vagy ahogy bevasarolok, teljesen termeszetes; es egyaltalan, az epuletek, az emberek, a helyek es a szokasok mind ismerosek, illetve nem ujak es nem idegenek, olyan, mintha el sem mentem volna. Ugyanakkor megis valahogy furcsa megint itt lenni, foleg ilyen intenziv ket honap utan, es egy kicsit mas szemmel latok mindent. Azert igyekszem (ki)elvezni a varost, es nem mashol lenni gondolatban, mert annak semmi ertelme, mint tudjuk.

Sajnos az ido nagyon rossz, konkretan szetfagyok, es a mara es holnapre betervezett piknik valoszinuleg elmarad. Holnap szulinap unneples a sciences po-s tarsasaggal, es szinten veluk szombaton hazibuli. Kozben meg be akarok nezni a Pompidou-ba egy szuper Kandinsky kiallitasra, amit mar aprilisban is meg akartam nezni, meg van valami Brassai kiallitas is valahol, csak ki kell deritenem, hol pontosan. Ja, es ma vegre verge a regi zsido negyedben, a Marais-ban fogok falafelt vacsorazni, aminel meggyozodesem szerint a vilagon nincs job, es ezt az is bizonyitja, hogy Lenny Kravitz is minden alkalommal ott eszik, ha Parizsban jar!

A fiuk meg mindig sarmosak, hihetetlenul jokepuek es gatlastalanok, a nok gyonyoruek, termeszetesek es jegcsapok. Meg nem volt idom teljesen elmerulni a varos tobbi szepsegeben, de ami kesik, nem mulik. Fura is, hogy ennyi idom van, es nem kell sem szakdogat irni munka utan, se vizsgara keszulni!