Bizonyára Murphy akarta, hogy az utolsó napjaimat Párizsban a négy fal között töltsem. Semmi komoly bajom nincs, biztos valami megfázás, de az uralkodó pánikra való tekintettel úgy döntöttem, inkább itthon lábadozom, semmint hogy utána ne engedjenek be (ill. ki) az országból.

Azért jutott idő egy vacsorára és egy mozira a kedvenc munkatársammal. A vacsora a Butte aux Cailles negyedben volt, a 13. kerületben, ami híres a hangulatos bárokról és a közelben húzódó kínai negyedről. Mi a népszerű Chez Gladine étterembe ültünk be, ahol 9 euróért akkora salátát kapsz (hússal, tojással és mindennel, ami kell), hogy utána mozdulni se tud az ember.

Szombaton még tettem egy utolsó kört a St. Michelben, ahol a Gibert Jeune könyváruháznak eladtam azokat a könyveimet, amelyektől nagy nehezen úgy döntöttem, megválok. Utána megettem az utolsó adag Amorino fagyit, ami talán csak a szegedi A Capella tud majd kárpótolni, és a St. Germainen elsétáltam a Sciences Po-ig. Rengeteg emlék jutott eszembe az első napokból, anélkül, hogy direkt kerestem volna őket, és láttam magunkat, a sok lelkes Erasmusost, ahogy magunkévá tesszük a quartier-t. Feledhetetlen emlékek ezek.

Végre, először és utoljára vásároltam egyet a Bon Marchéban, ma pedig a Marais-ba megyek (igen, igen, falafelt enni), ezzel adva keretes szerkezetet a párizsi életemnek. Amikor ugyanis Lillával először megérkeztünk Párizsba, másnap az első utunk ide vezetett.

Egyrészt a betegség miatt, másrészt a rengeteg intéznivaló miatt nem tudom felfogni, hogy itthagyom ezt a várost. Valószínűleg az is benne van, hogy nem is akarok rá gondolni, és minden alkalommal, amikor valami összegzésfélét próbálok csinálni, az agyam ellenáll.

Ha mégis kellene valami összefoglalót írnom, az valami ilyesmi lenne:

Ami legjobban fog hiányozni:

- a párizsi metró illata
- a Rue des Rosiers
- Caro barátnőm
- az exem baráti társaságával töltött koris délutánok és borozások az Au Progres-ben
- a kilátás a Défense-ból a Champs Elysée felé
- a Pompidou központ!!!
- az, hogy Madame-nak/ Mademoiselle-nek hívnak, és Bonne journée-t kívánnak, és egyáltalán, van modoruk az embereknek (egy-két kivételtől eltekintve)
- a multikulturalizmus
- a francia filmek
- a sajt és a bor
- az open relationship mentalitás
- a francia fiúk charme-ja
- a város kulturális pezsgése
- a Concorde tér a naplementében
- az Eiffel torony!
- a Pere Lachaise ledugott sarkai
- a párizsi háztetők!!
- az erkélyem és a kilátás az erkélyemről
- a képtelen s egyben humoros szituációk előfordulásának nagy valószínűsége

Ami nem fog hiányozni:
- az open relationship mentalitás
- a viccek Közép- és Kelet-Európáról
- a francia fiúk pofátlansága
- a rengeteg kéregető
- a rengeteg turista
- a francia arrogancia
- a francia orvosok
- a 19. kerület
- a rendszeres sztrájkok
- a párizsi lányok vizslató tekintete és hogy minden más lányt konkurenciának fognak fel
- az uralkodó individualizmus
- a francia humor

Amit sosem fogok megérteni:
- miért beszélnek olyan sokat
- miért beszélnek olyan hangosan
- miért gondolják, hogy mindig nekik van igazuk
- miért vannak meggyőződve arról, hogy a baguette a világ minden más kenyére felett van
- miért nem engedik előre a nőket a férfiak (na jó, ezt érteni értem, csak elfogadni nem tudom)
- miért támogatják Palesztinát, amikor nagy a rasszizmus az arabokkal szemben
- miért van minden sarkon gyógyszertár
- miért jour férié augusztus 13-a
- miért állnak sorba egy étteremben akár esőben is, ha a mellette lévőben vannak szabad helyek
- miért müzlis tálból isszák a kávét/teát

...

Ilyenek. De még biztos eszembe fognak jutni dolgok, ezek csak a legevidensebbek. Azt is érdekes lesz látni, hogy ez hogyan változik majd pár hónap távlatából.

Amikor a St. Germainen sétáltam, és rájöttem, hogy többet nem jöhetek el ide minden vasárnap délután, az jutott eszembe, mennyire bolond vagyok, hogy valamennyire is elvágyódtam innen. Azonban a templom előtt egy jazz banda játszott, és arra gondoltam, hogy igen: ha Woody Allen lenne az életem filmjének rendezője, ez lenne a tökéletes zárójelenet. A zenészek ugyanis azt játszottak, hogy "Hello Dolly.. hello, Dolly... it's so nice to have you back where you belong..."

It's so nice to go back to where I belong. Indeed.

Végre Párizsba is megjött a meleg, még este nyolckor is nagyban süt a nap, és lehetetlen lélegezni, annyira nem mozdul a levegő. A város teljesen kiürült, különösen, mert tegnap jour férié (ünnepnap) volt, és a lakótársam elmondása szerint aki eddig még nem lécelt volna le a fővárosból, az mind ezt a hétvégét választja. Való igaz, hogy egyre inkább azt tapasztalom, hogy minden bezárt: a munkahelyem körül lévő ÖSSZES étterem és kisbolt; a szállodák a lakásom környékén, az éttermek és egy-két fodrászat, ilyesmik is. A szembeszomszédom úgyszintén, se a kislányuk nem integet a teraszról, sem én nem látok bele a tányérjukba, merthogy üres az egész lakás. És nem csak egy hétre ám, hanem keményen két hét-egy hónap periódusra. Meggyőződésem, hogy a metró is ritkábban jár, és a főnököm is egyre később ér be dolgozni.

Párizs vezetése megpróbálja kárpótolni az itthon maradtak, és méltó módon szórakoztatni a frankofón turistákat: a Paris Plage a Rive Droite-on terül el (pedig a Rive Gauche sokkal menőbb, ezt jobb, ha tudjátok :) ), egészen az Hotel de Ville-től ... sokáig, szerintem kb. a Louvre-ig, de a pontos kiterjedésre nem merném a fejemet tenni. Szóval a lényeg az, hogy egy része a rakpartnak be van szórva homokkal, vannak pálmafák, nyugányak, láttam homokvárat is; máshol standok vannak, boltok kirakatai, satöbbi, amennyire láttam, mindenki megtalálja az ízlésének valót (még utcazenészek és hasonló performanszok is előfordulnak).

De ami az én lelkemet különösen megörvendeztette, azok az ingyen koncertek az Hotel de Ville előtt, egy nap akár több is. A patinás HdV különösen vicces stroboszkóp és pink fények alatt, a hangulat egész jó, a szombati Beat Torrent és Chinese Man koncerten pedig kifejezetten óriási volt. A "külső körben", tehát a tér szélein az emberek piknikeztek, míg az "örjöngő tömeg" együtt mozgót a jó kis beatre, és, nos, meglehetősen tetszetős illat terjengett a levegőben, ami csak fokozott a hangulaton... :)) Szóval bár a Sziget kimaradt, ez a két koncert méltó kárpótlás volt: tömeg, őrült emberek, dübörgő zene, kosz és hatalmas hangulat: check. Ennél már csak a SZIN lesz királyabb!!

A vasárnapom a "Hogyan csomagoljunk össze és juttassunk haza 100 kg cuccot" jegyében telt, amit inkább nem részletezek, mert még nem sikerült megtalálnom az ultimate megoldást... Viszont elmesélem azt, hogy bejártam ismét a Montmartre-ot ajándékok után kajtatva, és a rengeteg lépcsőt megmászva, a turistákon bosszankodva ismét rácsodálkoztam Párizsra, hogy ez a világ leggyönyörűbb városa, amit én nagyjából egy hét múlva végleg elhagyok. És bár sikerült olyan dolgokat beiktatnom, mint elmerülni a Bonmarché luxus-légkörében, körbejárni a Printemps áruházt és a Bazaar de l'Hotel de Ville-t (ahol úgy kezeltek, mint egy hercegnőt, és komolyan, néha elképesztően jót tesz az embernek), voltam a St. Sulpice-ben, bementem a Notre Dame-ba, de ugyanakkor kimaradt rengeteg dolog:

- Nem voltam fent az Eiffel toronyban (bár ennek elsősorban ideológiai háttere van, ti. azt csak a külföldiek teszik :))
- Nem láttam a katakombákat (then again, a csehországi koponya kápolna szerintem ígyis-úgyis ráver, és nem túlságosan az én stílusom)
- Nem voltam sem a Lidoban, sem a Moulin Rouge-ban (de a milliomos férjem majd úgyis el fog vinni)
- Nem voltam a Rodin múzeumban (sajnos erre nincs mentségem)
- A Musée d'Orsay-ban 2002-ben voltam utoljára (eh...)
- Nem láttam egy Comédie Francaise előadást sem, sem pedig balettot vagy Operát (oké, azt hiszem, ezeket bánom a legjobban, de ennek is pénzügyi és operatív korlátai voltak)
- Nem voltam a Parc Astérix-ben (felejthető)


Hm... így átfutva a listát, azért ANNYIRA sok mindent nem hagytam ki Párizsból... :) és legalább lesz mit megnézni, ha visszajövök!

Mialatt szerdán három barátom távozott Beauvais-n keresztül Budapestre, másik kettő már buszozott a Porte Maillot felé, bőröndjükben napsütés, kefír, Cserpesi joghurt, pálinka és Szamos marcipán (ez itt a reklám helye). Bár engem rendkívül megviselt a Sacré Coeur-ös tömeg és a Notre Dame előtti sorbanállás, felülkerekedett rajtam az öröm, hogy látom őket, és újult lendületettel vetettük magunkat a Párizs "kommersz" verziójába - bár én igyekeztem egy-két off track látványosságot is belecsempészni.

A Champs de Mars-i esti piknik is a must : megfelelő mennyiségű és illatanyagú sajttal, borral és bagettel felszerelkezve vártuk, hogy kigyulladjanak a fények (mármint a Tour Eiffel fényei). Utána kötelező séta a Szajna parton, Louvre piramis, satöbbi, míg egyikük arról tartott előadást, hogy Leonardo miért volt rákattanva Mona Lisára. (Utána a Lonely Planetből megtudtuk, hogy Leonardo meleg volt, ami egy kicsit aláásta a teória hitelességét.)Következő este a Montparnasse torony tetejéről fényképeztük a város fényeit egy kiadós indiai vacsora után. A péntek esténk kissé kalandosra sikeredett, ugyanis miután összetalálkoztunk a Diadalív aljában, a Bastille felé vettük az irányt. Az ötlet az volt, hogy a "bulinegyednek" számító rue de Lappe-on beülünk valami jó kis helyre. Azonban odafelé a metrón egy pár drogos/részeg fekete elkezdett randalírozni a metrón. Ennek keretében engem elkezdtek fogdosni, hogy hello baby you are sexy ésatöbbi, mire én elrántottam a karom, és meglehetősen agresszíven közöltem vele franciául, hogy vegye le rólam a kezét. Na ez az, amit nem kellett volna: innentől kezdve az egész elfajult, és még inkább nem hagytak békén. Amikor pedig ignoraltuk őket, engem lek****ztak, az egyik magyar barátomat kezdték el inzultálni (tekintve, hogy ketten voltunk lányok és ő egyedüli férfi), közölvén vele, hogy elvágják a nyakát. Mindezt úgy, hogy tele volt a metró körülöttünk.
Így a Brasserie Sansculotte-ban eltöltött vacsoránk meglehetősen borús/feszült hangulatban telt, és rövidre sikeredett. Én azon a véleményen voltam, vagyok, hogy ezek a dolgok minden városban előfordulnak, Pesten is; a barátomnak viszont, érthető módon, ez véglegesen összekötődött Párizzsal, amit nagyon sajnálok, mert ez egy dolog a millió másik mellett, amik viszont igenis széppé és élvezhetővé teszik a várost.

Szombat reggel a kedvenc brunch helyemen, a Montmartre környékén Café qui parle-ban ettük halálra magunkat: croissant, pain au chocolat, café, jus d'orange, saláta, fromage, charcutrie, sokféle házi lekvár és méz....... Az energia kellett is, mert a Place des Ternes után a Place Pigalle-tol a Place de Clichy-ig sétáltunk (nekem ez már kezd rendszerré válni, le sem írom miket láttunk, mert kettővel ezelőtt postoltam), és a Gare St. Lazare-ban hagytuk, hogy jó turista módjára ablaktól ablakig küldözgessenek minket a Fontainebleau-ba szóló jegyért. Mivel a brunch eddig tartott ki, a Grande Mosquée de Paris-ban tankoltunk fel arab sütiből és mentateából, miközben folyamatosan attól rettegtünk, hogy a körülöttünk repkedő verébsereg mikor dönt úgy, hogy a mi irányunkba fog pottyantani. A Mecset keretje legnagyobb megelégedésemre ugyanannyira lenyűgözte a két barátomat, mint engem, mikor először jártam ott, és amíg ők az épületet, a csempét és a Kába kő irányába mutató kiírásokat fényképezték, én (szinte) kizárólag az udvarban rohangáló kisgyerekekre koncentráltam, akiket szemmel láthatóan hidegen hagyott a hely szent jellege, és önfeledten ölték egymást - a kislányokkal az élen.
A Mecset után egy másfajta templomban kötöttünk ki, méghozzá a kapitalizmus templomában: a Champs Elysée-n francia filmeket és quiche hozzávalókat vettünk, majd a (már szintén sokat emlegetett) avenue de Montaigne-en hagytuk, hogy a legfiatalabb útitársunk kiélje a luxusmárkák iránti csodálatát (ismerős?!), és minden kirakatot megörökítsen. Az este Hogyan készítsünk quiche-t? leckével, egy üveg borral, és egy Audrey Tatou filmmel (Hors de prix) zárult.

Lévén a hónap első vasárnapja, a Fontainebleau-i látogatásunk csak a vonatjegy árába került. A kastélyhoz busszal jutottunk el a vonatállomásról, egy csapat távol-keleti és amerikai turista társaságában. Csak hogy ne lógjunk ki közülük, a kastély kertjében több fénykép sessiont lezavartunk, mielőtt besétáltuk volna az egészet. Maga a Chateau a XII. században épült, aztán IX. Lajos és I. Ferenc is újjáépítette; II. Henrik, IV. Henrik és Medici Mária (akinek a Luxemburg kert is épült) kibővíttette. A Lonely Planet információ szerint itt lógott eredetileg a Mona Lisa, s egyike volt azon kevés chateau-knak, amelyek nem rongálódtak meg a Révolution alatt. I. Napóleon kedvelt "rezidenciája" volt; jóval később, a náci megszállás alatt a németek főhadiszállásaként is szolgált, valamint volt NATO headquarters is (ez utóbbi a Lonely Planet szerint 1945 és 1965 között, bár tekintve, hogy 1945-ben még nem volt NATO, ezt nem tekintem hiteles információnak).
Nem tudnám pontosan visszaidézni a látottakat, de I. Ferenc, XIII. Lajos, Ausztriai Anna és Marie Antoinette bizonyosan ott hagyták a nyomukat. Láttuk ugyanis azt a szobát, ahol Lajos megszületett; M. A. hálószobáját; az I. Ferenc tiszteletére épült hatalmas hallt, tele sárkányokkal és címerekkel. Láttunk tróntermet, fogadószobákat, királyi hálószobákat, egy 14 000 kötetes könyvtárt, báltermet, házi kápolnát... és pompát, luxust, selymet, aranyat, csillárokat, tömény fényűzést, de annyi, hogy végül szédült tőle a fejünk. Mindenképpen érdemes megnézni, mert a kert gyönyörű, a Foret óriási, és a kastély is lélegzetellálító a maga nevében - Versailles-hoz hasonlóan.
A napot egy japán étteremben fejeztük be, hasonlóan ahhoz, amelyikről pár posttal lejebb szó volt; utána a luxus egy másik, modern fajtáját ittuk be a Vendome téren (mely, mint kiderült, nyolcszögletű, és az oszlop tetején Napóleon van római császárként ábrázolva, mely szobor az austerlitzi csata után készült), mielőtt hazafelé vettük az irányt.

Nem engedhettem el úgy a barátaimat, hogy nem ittunk Happy Hour cocktailt (munka után éhgyomorra egyből kettő a garantált jókedv), nem ettünk gyros-t a legjobb gyros-osnál a St. Michel negyedben és nem kóstoltattam meg velük az Amorino fagyit. Ez utóbbi vásárlása után minden egyes alkalommal felteszem magamnak a kérdést: 1, lehetséges lenne e kizárólag fagyin élni? 2, ha választani kellene a szex és a fagyi között, én melyiket választanám? Mindenesetre ez alkalommal nem ezen elmélkedtem, tekintve, hogy ismét a Szajna parton tettünk egy hosszú sétát hazafelé, érintve a Pont des Arts-t, az Académie Francaise-t és a Musée d'Orsay-t.

Az utolsó este visszatértünk a Mecsetbe vízipipát szívni, a kuszkusz-szűz barátnőmmel megkóstoltattuk a kuszkuszt, és egy újabb francia filmmel (Jeux d'Enfants) búcsúztattuk egymást - tekintve, hogy addigra mindannyian halálosan elfáradtuk az egész hetes alkohol/étel/séta- mennyiségtől.

A vendégek azért jók, mert hoznak egy darab otthont Neked - és itt nem csak a napsütésről vagy a kefírről beszélek. A magyar beszéd, a közös poénok (Aranka, szeretlek), a táborozás hangulat, a közös emlékek... Mindegyiktől olyan, mintha ott lenne az a védőháló körülötte, ami valójában külföldön annyira hiányzik. Ráadásul ha olyan valaki jön, akinek élvezet magyarázni, mesélni, az külön élvezet. Sőt, ha olyan a látogatód, hogy még hozzá 100 kérdést tesz fel (és itt ez volt a helyzet, ti. mit jelent az, hogy Louvre; van-e marokkói művelődési központ?; igaz, hogy nyolcszög alakú a Vendome tér?; miért épült a Grande Mosquée? stb), akkor az hozzájárul ahhoz, hogy még többet tudj meg arról a városról, ahol élsz, s ahol egyes dolgok annyira evidenciáknak tűnnek, hogy fel sem teszel magadnak ilyen kérdéseket.

Így aztán szerdán anyagilag, szellemileg és fizikailag kimerülten, de sok ismerettel, nevetéssel, insider poénnal és nem kis szomorúsággal vettem búcsút a barátaimtól azzal, hogy már csak három hét, és én is otthon vagyok. Budapesten-otthon.