Kedd este, a sok rossz gondolatot és a tele hasamat kiürítendő, elindultam sétálni a Szajna-parton és a 16. kerületben. Előtte Totanddal beszéltem skype-on egy 3 Michelin csillagos étteremtől, ami a folyó másik partján, de tőlem nem messze, a Rue de Beethovenben található, így elhatároztam, elnézzek arra is. Így aztán hamarosan az Astrance előtt sétáltam, és már készültem, hogy bekukkantok az ablakon, amikor is megláttam, hogy kint dohányzik nem más.... mint maga Pascal Barbot, a híres szakács!!! Természetesen a lehető legkevésbé elegáns ruházatban és kissé ziláltam áltam ott, igyekeztem egy mosolyt megejteni, ami valószínűleg kissé bambára sikerült, és persze azonnal smseztem Totandnak, hogy Alain Chabat után a második celebbel találkoztam Párizsban! Ráadásul pont indulás előtt találtam róla egy hosszú cikket fotóval, így biztos lehettem benne, hogy ő az... Akit érdekelnek a részletek, kattintson ide: http://buvosszakacs.blog.hu/2008/04/18/pascal_barbot

Utána folytattam körutamat Passy felé, ami egy metrómegálló a 6-os vonalon, melynek sajátossága, hogy ha végigmegyünk rajta, a Diadalívnál kötünk ki. Mivel pedig mostanában újrafelfedezem az (egyik) kedvenc regényem franciául, A Diadalív árnyékábant E.M. Remarque-tól, ezért különösen vonzott a környék. A könyv szereplő, illetve a főszereplő Ravic álmatlan éjszakáit a Boissoniere-Kléber-Arc de Triomphe környéki bárokban tölti Calvadost iszogatva a második világháború előestéjén. Nos, akkoriban valószínűleg más lehetett az ambiance, ugyanis manapság ez a környék inkább chic-nek számít, és kevés lepukkant, nonstop nyitvatartó brasserie-t vagy cafét lehet találni. Ami nem jelenti azt, hogy ne lett volna nagyon kellemes a séta, és a Pont Bir Hakeimre érve éppen azt fontolgattam, miket fogok a blogba írni, mikoris egy illető nekemrohant, letépte az övtáskám az oldalamról és elrohant.

...

Nos, erre én fogtam magam, és utánarohantam (jogos Totand kérdése: és ha utolérem, mit csináltam volna?!), de egyrészt gyorsabb volt, másrészt a Jardin du Trocadéronál még ketten csatlakoztak hozzá, így ekkor jobbnak láttam feladni. Viszont ott áltam kulcs, telefonok és pénz nélkül hajnal egykor, és fogalmam sem volt, hogy mit csináljak - ezt az élményt nem kívánom senkinek. Szerencsére egy járókelő kihívta a rendőrséget és adott egy cigarettát, de még kettőt sem szívtam bele, amikor betuszkoltak egy járőrkocsiba, és elkezdtünk körözni a környéken, hogy megtaláljuk-e őket. Persze nem, így hazavittek, hívtak egy lakatost, aki egy óra után megérkezett, és röpke 150 euróért kinyitotta az ajtót. Hajnal fél négykor úgy estem az ágyba, hogy legszívesebben fel sem keltem volna másnap reggel.
És itt áldok meg minden felsőbb erőt, amiért feltalálta a skype-ot, aminek révén felhívhattam a tulajdonost, a szüleimet, a biztosítót és Timit, akinek sosem köszönhetem meg elégszer, hogy átjött, itt töltötte az egészet napot, főzött nekem, és egyáltalán, tartotta bennem a lelket. Yannicknak is írtam smst, aki szintén rekordidő alatt itt termett, és elkísért a rendőrségre, ahol röpke két és fél óra alatt jegyzőkönyvbe vették az esetet. Egyébként az előző napi rendőrök gyorsasága és segítőkészsége után nem voltam elájulva a Commisariat hatékonyságától, arról nem is beszélve, hogy kb. öten vártunk lopás/rablás bejelentésére... Lehet, hogy Budapest mégiscsak biztonságos hely?!
Majd újabb egy óra volt egy új SIM kártya (sosem fogom megérteni, hogy a telefontársaság miért küldött el egy nyilvános telefonhoz, hogy az automatán keresztül tiltassam le a vonalat, és miért nem tudták ők megcsinálni...), de a legrosszabb az egészben az új zár, ami 300 euróba került nekem. Mindenesetre mindenki azt mondta, hogy örüljek, hogy nekem nem esett bajom, és nagyon kedvesek voltak az itteni barátaim, biztosítottak, hogy bármiben segítenek, ha tudnak. Meg aztán Pierre, az exem is felajánlotta szolgálatait, és megadta azt a vigasztalást, amire szükségem volt, anélkül, hogy az ex státusz megváltozott volna, így igazán nagyra értékeltem. Továbbá köszönöm mindenkinek, aki elküldte a számát és érdeklődött a hogylétem felől. Aki pedig még nem tette volna meg, please do. Az én elérhetőségeim változatlanok.

A hétvégét egyébként elvileg tanulással, gyakorlatilag sétálással és egyéb élvezetes dolgokkal töltöttem. Huub vasárnap szülinapi pikniket tartott a Parc Andre Citroenben, ami szintén itt van a kerületemben, egy nagy zöld space sok modern és posztmodern épülettel, játszótérrel és eldugott földalatti átjárókkal. A pezsgő, lazac, sajtok és fura francia sütik mellett az én hozzájárulásom egy nagy adag palacsinta volt, ami elismerést váltott ki a fiúkból, és ezúton üzenik, hogy mélyen egyetértenek a magyar fiúk "a nőnek a konyhában a helye" elvével.
A hét további részében, a rendőrség és egyéb kalandaimat leszámítva az otthoni vizsgáimra készültem, ja, és ami még érdekes lehet, hogy voltam sajtótájékoztatón a Francia Külügyben. A Media et Diplomatie au Moyent Orient oktatója, Sophie Pommier hozta össze nekünk, aki maga is dolgozott a külügyben 7 évig.
Nos, a magyarban még nem voltam, de szerintem a 37 Quai d'Orsay-nál az sem lehet lepukkantabb (sőt...). A sajtótájékoztatón (kedden és pénteken élő, az összes többi napon virtuális) maximum 10en voltak, Pascale Andreani, a szóvivőnő elhadart két bejelentést, de azt is úgy, hogy például "Mademoiselle Rama Yade... vagy Rama >>Yad<<-nak ejtik?! Már nem is tudom...", amin mi, Sciences-Po studentek eléggé fennakadtunk. Az újságírók kérdéseire pedig olyan arrogánsan és kioktatóan válaszolt, hogy mi csak néztünk egymásra, de ők látszólag már hozzá voltak szokva. 15 perc elteltével pedig kijelentett, hogy itt az ideje elmenni ebédelni, és köszöni szépen, de ennyi volt a kérdésekre szánt idő.

Ma az egész napos tanulás után felüdülés volt kimozdulni itthonról, még ha csak a suliba is az esti órámra, de előtte összetalálkoztam Justine-nel, Nicolával és Matthieu-vel a Sciences Po kertjében, akik azt fejtegették nekem, hogy mennyivel sokkal jobb az international studentekkel lógni, mert a franciák annyira befordulósak és karót nyeltek. Mire mondtam, hogy számomra pedig kellemes meglepetés volt látni, hogy vannak olyanok, akik egyáltalán nem felelnek meg a "sciences-pos sznob" sztereotípiáknak. Ezek utána a nemzetközi jog óra nagy feszültségek között telt, mert az "El kell-e törölni az ENSZ-et" kiselőadást követő vita után még sok emberben maradt mondanivaló, és a tanár sem tudta befejezni a témáját, annyira belemelegedtünk az ensz-témába. A feszültség kiengedése céljából ezért aztán a kemény mag, a tanár urat is beleértve a Rue des Canettes felé vette az irányt, ami a Mabillon megálló közelében, a St. Guillaume-tól nem messze van, és a bárjairól híres. Mi (ismét) Chez Georges-nál kötöttünk ki, aki fent olcsó bort árul kb. 5 négyzetméteren, a pincében pedig a zsidó és az arab pultos a békés együttélés jegyében sört-bort-mindenjót szolgál fel, a lemezjátszón pedig francia sanzonok csendülnek fel jiddis dallamok és klasszikus rock and roll számok társaságában. A tanár úr magánéletének kitárgyalása előtt mindenki előadta Magyarországgal kapcsolatos élményeit, itt egy "egészségedre és jó napot", ott egy "borkóstolás és a fürdők, ahhh, j'en garde un trés bon souvenir", valamint egy "a hollókői házinéni, aki nem beszél magyarul", de "szegeden és pécsen is voltam"... Ezt a ki mennyire néz ki franciának kitárgyalása követte, valamint miután megkérdeztem, hogy de akkor mégis miért választották meg Sarkozy-t, ha ennyire nem szeretik, hosszas politikai fejtegetésekbe kezdtek, ami persze viccelődésbe és kevésbé komoly témákba torkollott. Az este számomra itt végetért, de nagyon kellemes volt, és várom a következőt.

Legközelebb pedig a Sciences Po történetéről és hőn szeretett igazgatónk, Richard Descoings szennyeséről fogok beszámolni - már otthonról, ugyanis május 7-ig Szegeden és Pesten múlatom az időt a polgári jog könyveim társaságában.

Igen, igen, tudom, hogy rengeteg idő eltelt, mióta utoljára írtam, minden kedves érdeklődőnek köszönöm az építő kritikát. Mentségemre szolgáljon, hogy elutaztunk Lyonba, nálam volt az öcsém, a legjobb barátom, Totand és elkezdődött az exposé-időszak, amit én egyből hárommal kezdtem, s ez kissé lefárasztott. Most azt sem tudjom, melyik témának ugorjak neki hirtelen, de talán elkezdem a social life-fal (bulik, kultúra and such), és utána rátérek az "academic prospective"-re. A jelen sorrend természetesen nem tükröz semmiféle preferenciát... :)

Szóval, annak ellenére, hogy attól féltünk, hogy szétesik a társaság a tanévkezdés után, ez nem jött be. Természetesen formálódtak kisebb csoportok, sokszor "az amerikaiak az amerikaiakkal, az olaszok az olaszokkal" alapon, de ez alól vannak szerencsés kivételek is, pl. Damien és Reed, két szuper jófej amerikai, akik well beyond the average értelmesek, és többé-kevésbé még az európai humorra is vevők :) Ráadásul nekem majdnem mindegyik csoportban vannak "gyökereim", így elég sok meghívást kapok, aminek hol eleget teszek, hol nem. Kezd kialakulni igazi baráti köröm, olyanok, akikkel több köt minket össze mint a közös berúgás/kávé vagy a panaszkodás a francia way of doing things miatt. Hannával (ausztrál), Yannickkal (svájci), Huubbel (holland), Christine-nel (argentin), Petrával és Zuzannával (csehek) többek között olyan eszméletlenül érdekes és inspiráló kiállításokat nézünk meg, mint a Patty Smith tárlat a Fondation Cartier-ben, a Man Ray összes műveit kiállító Art Gallery a Place de la Madeleine-nen vagy a Babylon kiállítás a Louvre-ban (ahol konkrétan majdnem rávetettem magamat Hammurappi törvénykönyvére, de ez csak a saját, egyetemes jogtöri iránti perverz rajongásomnak tudható be). Rajtuk kívül még több ausztrállal, csehhel és kanadaival bulizom vagy járok el, de főleg hollandokkal, akik esetében, mint a többször nálam vacsorázó Hubertine-nel megállapítottuk, valami titkos connectionről van szó a magyarokkal kapcsolatban. Legalábbis az én eddigi tapasztalataimra alapozva, mindig a hollandokkal értem meg legjobban magam, és nagyon sokszor ugyanazokon a dolgokon akadtunk ki vagy éppen akasztottunk ki másokat.
Nos, hát ők az én elmaradhatatlan társaságom, akik jóban-rosszban kitartanak- nem, ez nem csak frázis, tekintve hogy az utóbbi időben volt alkalmam ez utóbbi szempontjából "tesztelni" őket, és meglepődve tapasztaltam azt a fajta és mennyiségű támogatást, ami felém áramlott a részükről. Igen, tényleg úgy működik, mint ahogy a Groningenben lévő Juditnak mondta az egyik barátja, "they are my family now" - no matter how cheesy it sounds.

A várost illetően, igen, ez az "otthon", még mindig, és az Eiffel torony nem látása egy nap akkut elvonási tüneteket okoz. A zöldség köszön nekem az utcámban, a boulangerie-ben is ismernek, a sarkon lévő creperie-ben a múltkor ingyen italt kaptam az iráni bácsitól ("on appelle la Hongrie << Magyarisztán>>, vous saviez ca? tenez, je vous donne un boisson" :)), és az összes romantikus-eldugott parkot és játszóteret ismerem, sőt az Igazságügyi Minisztériumot is felfedeztem egy utcára tőlem, ja, és a postán is megvolt a franciaországban szokásos rituális félórás sorbanálláns, aminekután hazaküldtek, mondván, a csomagom csak holnap érkezik be. Rám teljesen nem jellemző módon jót mosolyogtam és megvontam a vállam, sőt, szerintem még mosolyogtam is - tudom, hülye vagyok, de valahogy ezt "echte" francia élményként kvalifikáltam :) utána pedig lementem a boltba, bevásároltam a szokásos háromféle sajtom, hónom alá csaptam a bagettomat, és folytattam otthon az újságolvasást.
Ugyanakkor egyre több turista-style dolgot is csinálok, főleg, mert hogy itt volt Bazs és Totand. Felmentünk a Montparnasse torony tetejére, ahonnan azt mondják, a legszebb a kilátás, mert nem látszik a torony. Egyébként 200 méter magas, és fantasztikusan gyönyörű a kilátás. Előtte celeb-túrát tettünk a Cimetiere de Montparnasse-ban, ami számomra elég morbid volt, de a jelek szerint senki nem akadt fenn rajta, ugyanis csapatostul vonultak a nevetgélő emberek Julio Cortazár sírjától Man Ray-ig, hogy Simon de Beauvoir és Sartre közös sírjánál fejezzék be látogatásukat, természetesen csak Ionescot útba ejtve. Mi magyarok tiszteletünket (és én kavicsomat) tettük Brassai sírjánál, de mint igazi T-karos, erős kísértést éreztem, hogy Durkheimet is felkeressem - ugyanakkor annyi más "híres" nyughely van, hogy egy napot el lehetett volna ezzel tölteni.
Az öcsémmel és Totanddal bejártuk a Marais-t, aminek a kis zsidó üzleteivel és nyüzsgő tömegével nem tudok betelni, nem is beszélve a kóser falafelről és a Finkelsztájn pékség isteni túrós sütijéről és almás réteséről. Meglátogattuk a Vogézek terét és a République-et, valamint sétáltunk az Oberkampf környékén, ami nem felkapott hely (már külföldiek szempontjából), de pont ezért, nagyon különleges hangulata van sok jó bárral és kévázóval (hogy a Belleville színes forgatagáról már ne is beszéjek).
A nightlife-ot több ízben fedezzük fel, hol party hajón voltunk, ahonnan a CitéUniversitaire-be katapultáltunk bulizni, hol a Ménilmontant körül ültünk be (nem messze az előbb említett Oberkampftól, Párizs északnyugati részén), de meglátogattuk a felkapott-trendi Le Divan du Monde-ot és a La Fleche d'Or-t is. Ez utóbbiról sajnos emlékek hiányában nem tudok beszámolni, de a Le Divan du Monde isteni volt, már a félórás sorbanállástól (alap minden jobb helyen) és a 10 eurós belépőtől (középkategóriás ár) eltekintve: stílusos, jó társaság, jó zene... mármint ez utóbbi inkább érdekes volt, namely mert cigány zenei est volt, és a mi legnagyobb megdöbbenésünkre a franciák úgy tomboltak arra, amit nálunk le nem mernének adni, mondván, túl népies (kb. népzene volt a szó szoros értelmében), hogy a végén mi is kedvet kaptunk a táncihoz - bár én nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy egy szerb/jiddis/magyar vidéki esküvőn ropom a népes vendégseregben a kalács/pohártörés után, csak éppen a menyasszony és a vőlegény lépett le. Mindenesetre a Le Divan du Monde-ba biztos visszamegyünk, ugyanis a szülinapom előtti estén klezmer est lesz, és ezzel eleget mondtam... Ja, és additional info, ez volt Toulouse Lautrec törzshelye annak idején... That's what I call style! :)

Igazából most az jönne, hogy a franciákról írok, de annyira szerteágazóak a benyomásaim, hogy nehéz lenne összefoglalni. Nagy vonalakban talán annyi, hogy NAGYON szépek, esztétikusak, és jó rájuk nézni, férfiakra és nőkre egyaránt. Ez persze nagy nyomásként nehezedik az összes international student-re, de szerencsére a jobbnál jobb (és drágábbnál drágább) boltok mindig ott van krízishelyzet esetére. Ezen felül a francia férfiak elképesztő rámenősek, legyen szó ruhabolti kiszolgálóról, eladóról, pincérről, kertészről vagy bárzongoristáról... Az elején ezt kissé magunkra vettük, de szerintem kezdünk hozzászokni és jól kezelni a helyzeteket, illetve jót nevetünk rajta utána, de tény, hogy egy magyar lánynak, akinek kb. ki kell írni magára, hogy "igen, bejössz nekem", ahhoz, hogy végre elhívja a fiú egy kávéra, ez elég nagy (és ijesztő) módja az udvarlásnak. Arról nem is beszélve, hogy itt senki nem fél a szemkontaktustól vagy megfordulni az utcán megnézni egy nőt, amit én spec. szintén zaklatásnak fogtam fel az elején, azóta rájöttem, hogy ez utóbbit ignorálni kell, a szemkontaktussal pedig nagyon vigyázni - a félreértések elkerülése végett. Ez így apróságnak tűnhet a számotokra, de szerintem nagyon szembeötlő és frappant azoknak, akik nem ehhez vannak szokva, főleg, mert hirtelen nem tudjuk, hogyan is kezeljük. Tehát ha meg kellene neveznem egy igazi cultural shock élményt, akkor ez lenne az, és talán az étkezési szokások, de arról majd legközelebb.
Ezen kívül is van rengeteg dolog, a sorbanállási szokásoktól kezdve a hihetetlen szervezettségig, ahogyan az ügyleteiket bonyolítják az udvariasságig, amit csak akkor értékelsz igazán, ha hazajössz, és furán néznek rád, ha köszönsz és megköszönsz.

Igyekszem ezekre a későbbiekben valamilyen konkrét eset kapcsán kitérni, most viszont lássuk a sulit.

A színvonal talán egy hajszálnyit alacsonyabb, mint vártam, de nem csak a hallgatók miatt, akik közül vannak elképesztően kimagaslóak, és akik közül mindenki bilingue vagy trilingue, és beutazta a fél világot különböző szakmai gyakorlatok és ösztöndíjak keretében, hanem a tanárok miatt is, akiknek a tudása, mint egy-két elejtett szóból/mondatból kiderült, szigorúan a működési területükre korlátozódik, és nincs olyan általános műveltségük, mint otthon azért a legtöbb oktatónknak van. Az óráim természetesen ennek ellenére iszonyatosan érdekesek, és IGEN, végre CSAK olyat tanulok, amit érdekel. Ráadásul fedik egymást, hiszen a humanitárius jog és a humanitárius segély szorosan kapcsolódik, ehhez jön a civil szféra szerepe és a nemzetközi jog, valamint mindennek a tetejébe a média hatása a külpolitikára, különös tekintettel a KÖzel-Keletre. Az eredmény egy nagy mélange a még nem tanult/már tanult/máshogy tanult dolgokról, rengeteg olvasnivalóval, konstans médiafigyeléssel (ezt élvezem a legjobban, minden órára minden vezető újságot át kell nézni, h mi történt olyan, ami a tárgyunkkal kapcsolatos, és így mindenki mindenről képben van, még olyanokról is, ami nem feltétlenül a mi területünk földrajzilag), írásbeli feladatokkal és aktív órai munkával. Itt ugyanis (többé-kevésbé, de legalábbis órán) kíváncsiak a mi véleményünkre, a személyes élményeinkre, hogy ki mit hoz a saját országából, ki hogyan ennek következtében a világ eseményeit és a tárgyalt kérdéseket. Beszélgetünk, vitázunk, előadunk, okosodunk, nevetünk (minden tanáromnak nagyon jó a humora, és fapofával szórja az intelligens /sic!/ vicceket). A formai követelmények igen, vannak, és igen, kell rá figyelni, de bele lehet jönni, és bármikor lehet emailezni a tanárnak segítségért (ahogyan ezt meg lehet tenni akkor is, ha bármi kérdésed van, és három kérdésre egy három oldalas választ kaptam a nki jog tanáromtól idézetekkel, jogesetekkel és szakirodalommal - ajánlanám egyes Corvinusos oktatók figyelmébe...), sőt, legnagyobb megdöbbenésemre néhány francia osztálytársam is felajánlotta a segítségét. Ez volt talán a legnagyobb meglepetés, hogy annak ellenére, amit előre beharangoztak (lsd. korábbi bejegyzések), a sok sznob francia ellenére akadt pár jófej, Sandrine pl. meghívott magához Bordeaux-ba, Justine emailt küldött, hogy nem kávézunk-e óra előtt, és egyáltalán, sok emberrel, akivel több órára is együtt járunk, kezd egy kis "társaság" kialakulni, értsd egy helyre ülünk, együtt cigizünk szünetben, stb. Szóval: tök jó!! Tényleg ez volt az a dolog, ami feldobott, bár a többi international student nem számolt be hasonló tapasztalatokról, így lehet, hogy ez képzés és nyelvfüggő is.
Na igen, a nyelv. Per pillanat az angol és a francia között tévelygek, hol az egyik, hol a másik javára, bár inkább többet beszélünk franciául, kivéve, amikor fáradtság/düh/más okból úgy döntünk, sztrájkolunk, és nem fogunk, csak angolul megszólalni. A nehéz az, amikor az egyébként is formailag rendkívül kötött (=no jegyzet) exposét kell előadni, és hiába készültél valószínűleg többet is, mint egy átlag francia, és hiába ismered a témád, egyszerűen ott állsz, mindenki téged néz, és úgy érzed magad, mint egy ketrecben, mert nem tudod azokat az árnyalatokat és gondolatokat visszaadni, kifejezni, amik benned vannak, és ami (szerinted) elengedhetetlenek a tárgy megértéséhet. Azt mondják, ez jobb lesz, és igen, nekem is az a tapasztalatom, hogy egyre kevesebb a nehézségem, és azt is tudom, hogy a többséghez képest én így is előnyben vagyok, de azt hiszem a tanulmányok szintjén ez frusztrál a legjobban.
Ami nem jelenti azt, hogy az egészet nem élvezném még most is nagyon, és ne tartanék attól a pillanattól, amikor a Corvinuson újra az iskolapadba kell ülnöm...

Addig is élvezem az itteni élet minden aspektusát - és ígérem, igyekszem gyakrabban frissíteni!